A bolygó

Egyre kavargok a hideg semmiben

megalázott bús kozmikus csavargó

önnön lázából kilőtt puskagolyó

időtlen utamban nem áll senki sem

néha feltűnnek kigyúlt meteorok

égő tűzrózsák az ég boltozatán

smaragd gyöngyszemek az üstökös haján

a végtelen térben időtlen lobog

örök forgás az örökkévalóság

miért irigyelnek hulló csillagok

ők tűzben elégnek én hideg vagyok

jégfehéren hideg mint egy mirtusz ág

a végtelen űrben örökkön bolygok

s lesz-e kit egyszer vonzerőmbe fogok.

 

1975. augusztus 13.

 

Egyre kavargok a hideg semmiben

a mérhetetlen űr örök homályán

hol a pillanat végtelen pályáján

rohan az idő s a kozmosz méhiben

születnek s kimúlnak csillag-víziók

én meg rohanok sebzett homlokommal

meteor-zúzta örökös átkommal

önemésztő tűz mit magamban hordok

keblemben dúló hatalmas vulkánok

érzem szétfeszítik szikla mellemet

s a tűz mely a csillag sorsára emelt

percnyi lobogás végtelen nagy álmok

s az eszme mely gyújt és felét kiáltok

kimúlnak rendre mint rég-volt titánok.

 

1975. augusztus 16.