Pitypang
Napfényben úszó ezüstös bóbiták
tündérlány nyakáról omló gyöngyszemek
varázs-esőként csillogón peregtek
ha csókra nyújtja vérpiros ajakát
a buja tavasznak s hófehér nyakát
tűzbe borítják a duzzadó erek
s az izmok perzselő vágytól feszülve
fülembe zengik a legszebb muzsikát
a legszebb dalt a kibomló tavaszról
hol virág dal forrás vágytól csörgedez
én látom – a fényben felém közeledsz
mosolyod mint zápor ömlik ajkadról
s az Etna érzem véremben zakatol
mert kezemben tartom remegő kezed.
1975. július 28.
Ti gyémánt pelyhek napfény lehelete
fény és virág csókjából fakadók
lebegtek szálltok mint kedves dallamok
ha lángra gyúl az ember képzelete
s enyhén körüllengi múlt idők szele
egy halk fuvallat távoli harangok
bár elfeledtük kedvesek e hangok
az eltűnt tavasz bájos üzenete
a mosoly most is ott vibrál arcodon
tavaszi szín a bágyadt őszi fényben
én eltűnődőm s e múló zenében
most újra élem zajos ifjúságom
nem volt annyi fény és szín a világon
amennyi elfért fekete szemedben
1975. július 29.
A rét mosolya szellők játékszere
vagytok ti kedves fehér ejtőernyők
ezüstben fürödnek mind a legelők
ha rohamra indul bájos ezrede
a kibomló festő zsongó tavasznak
minden bóbita egy harcos katona
aki a kéjtől részegen omolna
puha ölébe a legszebb virágnak
így szállnak-szállnak lassan az emlékek
fénytől ittasan ezüstös fehéren
néha eltűnnek az időben mélyen
mint bóbiták lágy ölében a szélnek
egy langy fuvallat újból visszahozza
s szétárad lelkünkben kedves mosolya
1975. július 30.
Tündérek ajkán remegő trombiták
lágy akkordjain szálltok a magasba
majd a napfénytől részegen berúgva
földre hulltok mint titkos alkimisták
ha lombikban arany-buborékok
titkot sejtető gőzei buzognak
s már látja arany parketten forognak
a legszebb dámák s büszke gavallérok –
színes gőzei az arany reménynek
mint ifjú fejjel sokszor megálmodtunk
s hittük a sorsot magunkban hordozzuk
mi főhősei egy világregénynek
s ha nagy szemekkel reánk mosolyogtak
örömünk sok volt rohanó bolygónknak.
1975. július 31.
Szétszórt akkordjai halk melódiák
lassanszárnyaló bágyadt ütemének
mintha a művész öntestéből kivált
lélekfoszlányok körül lengenének
majd a karmester durva ütésére
lehull a függöny de a dal varázsa
sokáig fogva tart messzi elkísér
mint hogyha lelkünk melegére várna
sokszor feloldódom egy régvolt mosolyban
ma is fogva tart meleg illatával
térben időben messzi sodródtam
messzi mint pitypang a szél futamával
magammal hoztam ízét mosolyodnak
árnyképeit már rég letűnt koroknak.
1975. augusztus 1.
Ölében ringat a napfény szerelme
csókját leheli bájos arcotokra
ti tovább libegtek mindent feledve
újabb csókra vágyva forróbb napokra
így szálltok lengtek libegtek a fényben
vidám kacagástól zajos a határ
ha eltűntek tán nem is vesszük észre
kedves mosolyotok egyre visszajár
ha meg is fogóztok valami rögben
s csókban fürösztik duzzadó ajkatok
tudom itt vagytok mindig a közelben
mert velem nevettek velem kacagtok
szálljatok lengjetek mindig a fényben
ezüst pitypangok s vidám nevetésben.
1975. augusztus 2.
Fénytől ittasan rét fölött libegve
mint akit vonzanak magasb régiók
azt hiszi a földön minden oly kiholt
s a csillagok közt van mit keresnie
meddő fantázia ugyan más mi volt
mely az éter ködébe emelte
s nem látta a fénytől amely körülvette
mily üresen bámul rá a telihold
enyhe fuvallat kisgyermek szájából
s széthullt a gömb mint színes fantázia
szédülten forog mint akit álmából
kénkővel vert ki a tüzes mágia
most Ég Föld Pokol összekeveredve
szálljatok pitypangok messzi libegve.
1975. augusztus 3.
Mint nyár ölében a kedves Délibáb
kacér rezgéssel magához csalogat
hiába nyújtod szomjas ajakad
megvonja tőled amit neked kínál
de kitárt karjával egyre hívogat
rohansz mint őrült a semmibe tovább
csaló színekért hiába áldoznád
lelked legjavát a forró álmokat
mikor kimerülve félúton megállsz
s egy selymes hang után magadra találsz
kezedbe temeted lázas homlokod
még egyszer a múltat visszaálmodod
letűnt ábrándkép pokoli színdarab
s a melankólia mi veled marad.
1975. augusztus 4.
Szálltok szálltok mint első nagy szerelmem
szép ragyogással kábult öleléssel
vágytam mint zsarnok kegyetlen szeszéllyel
hogy csak engem szeress mindig csak engem
azt a halvány pírt sohasem felejtem
mely arcodon égett mágikus fénnyel
mint csillag kigyúlt de sohasem ég el
azt hittem értem én értem csak nekem
ezüstös pitypang millió bóbita
messzi sodrótok a mélytüzű nyárban
bármerre legyetek bármely határban
hol zuhog a fény s a mezők illata
az eget öleli mint a Hargita
én téged kereslek múltidők nyarában.
1975. augusztus 5.
Én meg rohantam az ábrándok után
mint alvajáró holdas éjeken
kitárt karokkal őrjöngő szemekkel
hátha szemednek végtelen sugarán
feljutok az Égig óh mily őrület
de akkor hittem hittem a reményben
amely a földtől az egekig ér fel
s amelyet nem szennyez aljas gyűlölet
óh mennyire fáj most a felébredés
két Ikaruszként zuhanni az űrben
s a cél melyhez nagy reményeket fűztem
messzi világlik mint partmenti jelzés
de a fárosz ég még akkor is lobog
ha a hajó süllyed s az örvény forog.
1975. augusztus 6.
Csillagot űztem mint kisdiák bután
egyre rohanva a tágas semmibe
az utat színes szivárvány hinti be
hol szép volt rohanni bús fények után
nagy ábrándos tűz ott vibrált arcodon
mint Mózes előtt az egyiptomi pusztán
még ma is lángol évtizedek múltán
bár az idő elszállt mint füst és korom
ha visszanézek évek távlatából
és levonom a végkövetkeztetést
mennyi elszállt álom sok harcos kezdés
mind kialudtak éltem vigaszából
s ha néha még egy egy gyengén fellángol
lassan elhamvasztja már a feledés.
1975. augusztus 7.
Mert szemed égett nagy ábrándos tűzben
mint a Szíriusz a déli félkörön
mennyi káprázat mennyi életöröm
lángolt lobogott e kozmikus tűzben
én meg gyönyörű versfüzérbe fűztem
szemed sugarát s mint titkos mély ködön
áttörő holdsugár bágyadt fényözön
önmagam-megcsaló játékot űztem
mégis mily szép volt e kegyetlen játék
minden volt perce egy boldog ajándék
ma is emlékszem a vidám napokra
ketten ültünk az elhagyott padokra
merészen bátran álmunk szövögettük
aki ránk bámult titkon kinevettük.
1975. augusztus 8.
A Napot vágyam egére kitűztem
hadd lobogjon mint az Északicsillag
hajóm éreztem jó irányba halad
míg sorsom rejtett titkait betűztem
vágyaim ezüst flottáit üldöztem
mint biztos kezű tapasztalt bölcs kalóz
ki csak kincsre vágyik mint aljas matróz
s nem fél a vihartól amely útközben
mindent elsöprő orkánnal fenyeget
a tengerhez csapdos minden felleget
az égből tüzes villámok szakadnak
recsegnek ropognak a hajófalak
a legénységet vad hányinger kínoz
de ő a viharban bátran lavíroz.
1975. augusztus 9.
S nevettem mint Főnix önnön hamuján
magamra ébredve parázs álmomból
egy ellobbant szép szerelmi káoszból
mely ködként szállt az ég halványkék azúrján
édes aranyköd lelkünk mámorában
mint sarkifény berezgi lelkünket
az első és nagy tiszta-szerelmünket
hol sírva nevettünk egymás karjában
egy mosoly – több volt földünk kincsénél
egy szemvillanás – az egekig emelt
egy kézszorítás – mindenre felelt
egy picinyke csók mennyei ízénél
tűzrózsák égették lázas arcunkat
még most is ízlelem tűnt ifjúságunkat.
1975. augusztus 10.
Napfényben úszó ezüstös bóbiták
ti gyémánt pelyhek napfény lehelete
a rét mosolya szellők játékszere
tündérek ajkán remegő trombiták
szétszórt akkordjai halk melódiák
ölében ringat a napfény szerelme
fénytől ittasan rét fölött libegve
mint nyár ölében a kedves délibáb
szálltok szálltok mint első nagy szerelmem
én meg rohantam az ábrándok után
csillagot űztem mint kis diák bután
mert szemed égett nagy ábrándos tűzben
a Napot vágyam egére kitűztem
s nevettem mint Főnix önnön hamuján.
1975. augusztus 10.