Egy csavargó tűnődése
A szél muzsikál halkan a fülembe
hányszor hallgatom a bús melódiát
fuvolán kísérik az útszéli fák
s a forgószél ropja tüzes ütemben
a megszokott duhaj hajnali táncát
az utca porát magasra emeli
a sövény mögé vadul leteperi
a Hold siratja szétszakadt nyakláncát
a hajnal rám önti langyos melegét
mitől az ember józanabbá válik
többé át nem lépem kocsmák küszöbét
de egyik nap rohan úgy mint a másik
látod kísérnek fanyar illúziók
ó-borok íze mit magamban hordok.
1975. szeptember 26.
Mintha a kozmosz üzenne most nekem
gyere mert vár az Örökkévalóság
enyém a Végtelen s a zöld olajág
óh gyere fogd már meg csillagfény-kezem
gyere átölellek s öledbe teszem
a galaktika minden csillagát
trónra emellek s naprendszerek hadát
térded csókoló rabszolgákká teszem
én elterülve a nedves avaron
magamba szívom a földnek illatát
kopott zakómat magamra csavarom
szempillámon érzem létünk hatalmát
ágyam a jó humusz puha kebele
csillagfény takaróm álmokkal tele.
1975. szeptember 27.
Egy karcsú üstökös alszik az egen
murillo-szépség bágyadt idomain
szép szőke fürtjei mint a kankalin
már-már letakarja kíváncsi szemem
oly vonzó mint egy megfagyott szerelem
mint borostyánkőbe fulladt mandarin
s az utolsó szó szederjes ajkain
óh féktelen vágy te vagy a győzelem
hús- és vér-nimfák kényesen lépkednek
tüzes fantáziám gyémánt oltárán
ti ölembe hulló sziromlevelek
izzó melegetek magamba zárnám
és mint bronzba öntött bús istenszobor
tűrném a megvetést – csókod kárpótol.
1975. szeptember 28.
S az éj álmosan lehull az ölembe
dús fekete haját vállamra ontja
halkan pilinkél a felhők kolompja
a csend felsóhajt bánatosan-nyögve
egy falevél hull pörögve zörögve
hidrogén-bombák jeges páncél orra
az alélt csendet mint kobra átfúrja
a világ alszik álomba merülve
szép fekete asszony ülj az ölembe
csókod robbanjon mint az atombomba
vakító kéjjel tüzes szenvedélye
idegem velőm ízzé marcangolja
csókod legyen a megjövendölt halál
a jövő nemzedék értem bosszút áll.
1975. szeptember 29.
Egy szentjánosbogár részegen ragyog
holdfény ömlik a mogyoróbokorra
még egy pohárka – remegve vacogja
fotonná változom hogyha akarod
s mint fénycsík mindig lényedben maradok
s fényemtől fényed vakítón omolna
a hideg űrben kerengő bolygókra
s nem tudná senki hogy tetszhalott vagyok
szeretném véresre marni ajakad
mint koldus a lopott száraz kenyeret
minden tűnő csókból ami elmaradt
újra kezdeni a buja kezdetet
tested mélyében százszor elmerülve
mint gyöngyhalász a kincs csábjától űzve.
1975. szeptember 30.
Társát hol keressem, melyik féltekén
a bús üstökös ha részegen lobog
az Űr is magában társtalan zokog
a tengermélybe bújt minden kis szirén
a képzelet ma önmagára lelvén
mint szú a gerendán halkan mocorog
az álom is csak önmagában forog
mint a pörgettyű a jósnő tenyerén
mondd hát kedvesem hol találok ma rád
minden idegszálam most téged keres
újból én vagyok a legönzőbb barát
jöjj kacagj ölelj s mint régen úgy szeress
vagy hiába futok tűnt percek után
már utol nem érem s tél jön ezután.
1975. szeptember 30.
A végtelen árad sötét feketén
mint jövendölés a delphi jósdából
a mellemre ül rekedten károl
hiába zavarom mégis jön felém
szent apokalipszis szomorú estén
egy végső robbanás mindent letarol
a nagy Nihil érzem most belém karol
s vágtatunk a Végzet göncölszekerén
minden nap idézem magam végzetét
elégve zuhanok lázas karodba
kezdve kezdeni a kezdet kezdetét
mint akkor – a rét ölére borulva
s ujjam hegyével érezzem mint Tamás
hogy te vagy a nagy végső feltámadás.
1975. október 1.
E nagy ürességben egymagam vagyok
az űr simogat áttetsző-lebegőn
csillagfény szűrődik át a levegőn
s a csend recseg mint télutói fagyok
miért nem jönnek a nagy zivatarok
dörgő orkánok hegyeket görgetőn
hadd nyögjön a Föld vérében szenvedőn
mint akit legyűrtek féktelen latrok
inkább választom veled a háborút
mint itt egyedül a céltalan magányt
s tűröm nevetve a kegyetlen bosszút
mit kedves homlokod még ki sem talált
hadd robbanjanak a szavak köröttem
maratoni hős úgysem lesz belőlem.
1975. október 2.
Kéjesen lépek hajnalok gerincén
mint barbár lovas a győzelem után
néhány fillér a zsebemet megunván
mint vértanú lóg a pincér erszényén
e széles félhomály most mind az enyém
ily diadalittas nem volt Batu kán
mikor lova prüszkölt Buda kapuján
s féllábon megállt a világ peremén
zsebemben csörgetem lányok mosolyát
sok kimúlt szépség
egy hajnali csatán
vakító bőrük ingerlő bársonyát
most is érzem mint kéjutazó vagány
kit elbűvölt a test buja melege
s egy szép nap az Ég magához emelte.
1975. október 3.
Harmatcsepp könnyezik rossz cipőm alatt
lyukas zsebemben játszanak a szellők
arany-gyapjút hordnak a bárányfelhők
szép bodros fonaluk mindjárt elszakad
a nagy özönvíz is egyszer elapadt
szárazon maradtak tündérek sellők
öledbe hullnak mint vidám szeretők
tépd ki a szurkot mely füledbe ragadt
vidám kedves hangjuk mint a muzsika
minden idegszálad zsong-zsong és remeg
nyakad karmolják mint pajkos kis cica
csókuk hevében könnyeik elered
s te magadba szívnád a nagy óceánt
két hajnalcsillag biztatón néz le rád.
1975. október 4.
A park a város már jó messzi maradt
a fénylő csillagok messzi kísérnek
tudják hogy én semmitől sem félek
töltött fegyverem a tüzes akarat
egy kis porfelhő mindig velem halad
vándorutaimon hozzá beszélek
titkom megsúgja a kíváncsi szélnek
ki most is fütyülve előre szaladt
csókotok íze hangotok zenéje
lelkemhez tapadó bűvös ragadály
a túlvilágon is egyre kísértne
mint mezőt az augusztusi aszály
vigyázhatnak rám kerubok angyalok
szemed tüzétől újból elkárhozok.
1975. október 5.
Óh mondd rám gondolsz még most is kicsikém
most mikor bújok az éj leple alatt
s mint gonosztevőt rejtenek e falak
bár érzem elhagyott minden szerencsém
a menedéket mondd hol is keresném
a város az éj is ma oly hallgatag
a szellő szem moccan sivár sivatag
az utca – a járda bűzös televény
de látod még most is rád gondolok én
s az éj megtelik orgonaillattal
mint falum utcái május elsején
magamhoz kötlek ezer gondolattal
fájón-feszülőn mint rabon a bilincs
mert álmai szépek s övé a legtöbb kincs.
1975. október 6.
Vagy csak rossz álmok hajnali mámorok
tartanak ébren s a világ szendereg
míg harcba indul egy álomhadsereg
hol a józan ész részegen tántorog
bűzük öntik a keskeny sikátorok
gyűrötten ásítnak a vásárterek
halk sóhaj a hajnal lassan közeleg
az eb is a vackán nyüszítve morog
most ha megkérdeznéd miről álmodom
tán ily józan álmom még nem volt soha
mint összecsengő ábrándos vers-sorok
úgy hull a fűre a vörös áfonya
ősz van késő ősz vörös az ég-alja
ősköd a szerelem lelkünk betakarja.
1975. október 7.
Mint csavargó állán a bor lecsorog
szikrázva széthull az agyagos porba
bús árny-alakok egymásba karolva
jönnek a föld alattuk tompán dobog
így jönnek-jönnek nagy menetoszlopok
dübörgő harckocsik végtelen sora
remeg a föld s az idő mutatója
törött légcsavar visszafelé forog
én meg termékeny békéről álmodom
arany búzatengert ringat a róna
kacagó lányok haja mint lobogók
a végtelen kéket szőkébe vonja
a vörösbegy is részegen dalolna
s bécsi-keringőt járnának a bolygók.
1975. október 8.
A szél muzsikál halkan a fülembe
mintha a kozmosz üzenne most nekem
egy karcsú üstökös alszik az egen
s az éj álmosan lehull az ölembe
egy szentjánosbogár részegen ragyog
társát hol keresse melyik féltekén
a végtelen árad sötét feketén
e nagy ürességben egymagam vagyok
kéjesen lépek hajnalok gerincén
harmatcsepp könnyezik rossz cipőm alatt
a park a város már jó messzi maradt
óh mondd rám gondolsz még most is kicsikém
vagy csak rossz álmok hajnali mámorok
mint csavargó állán a bor lecsorog.
1975. október 8.