Rozsdás falevelek
Az elmúlásban is mindig oly szépek
mint nagy tetteken merengő gondolat
vagy lila fényben lebegő alkonyat
a délutáni bágyadt szürkeségben
hulló zizegésük halkan becézget
pilleszárnyú ábránd miért simogatsz
ha vissza nem hozod a letűnt álmokat
melyek valaha tűzhányóként égtek
vagy ma is égnek s észre alig veszem
mert fényévek lobbannak mint a gyertyaláng
s a teke-mene amelyen Baltazár
időtlen rágódott – csak hulló levelek
lelkem árnyai haldokló verssorok
az elmúlásban is mindig oly szépek
1976. május 20.
Összesűrítve pergő zuhanásba
milliárd csókja a szeszélyes fénynek
messzi hajítva gyémánt koronája
az ághegyek is már lilában égnek
ledobva magáról utolsó ékét
a rozsdaszínű halvány leveleket
mint szűzleány ki sorsával megbékélt
s a régmegálmodott nászra vetkezett
így állok én is pucéran meztelen
lerázva magamról a néma gondokat
s ha mégis egy-egy bús könnycsepp szertelen
bukó örvényléssel a szemembe kap
egy kéz nyúl utánam – egy percig maradj…
és zuhan-zuhan a Végtelen velem.
1976. június 1.
Gyönyörű zuhanás bomló szeszélyek
örvénylőn kéjes lázas forgataga
sodor a mélység szédítő ködének
borostyán-illatú lágy karjaiba
és körülfonja hínár-öleléssel
lüktető elmém villany-lökéseit
s a kisimuló víztükör egében
fehér tavirózsa kecsesen virít
nem – nem kell a szelíd rózsás lombhullás
hadd szakadjon a fa is darabokra
s a vihar a mocsarak bűzét kavarva
nyögjön mint Scipio Karthago hamuján
s az új tavasz mint kelet istennője
csókjait hintse a megújult erdőre.
1976. június 2.
Miért vonz mindig mint mágnes felétek
a rozsdaszínű gyönyörű lombhullás
úgy érzem mintha most is kísérnének
pajzán ötleteid mosolygó ifjúság
mintha a lányok kacaja zizegne
körülöttem az őszterhes lombokon
lassú léptekkel haladok előre
mi mögöttem maradt most visszaálmodom
repüljetek csak méla gondolatok
a szélforgatta sápadt levelekkel
orkánok születnek világrombolók
hol csak férfi állhat – kőszikla-kebel –
s ha majd egy új isten víg tort ünnepel
akkor gyertek vissza lepkeszárnyakon.
1976. június 5.
Egy időtlen nagyság bomló alkonya
kóbor lelkem a rozsdaszínű őszben
mint szirtisas a végtelent körözve
ziláltan hullt a csupasz hegyoromra
és folyt a vérem százfele csobogva
körmöm vágtam a hamuszínű rögbe
ha minden ujjam darabokra törne
akkor sem hagylak te vagy énem foglya
itt vagy férfikorom aratás előtt
látom kévéid kalangyákba rakva
már nyugton várom a békés csépelőt
hogy kalászaim szépen bontogassa
s tarlómra csorgat meleg záporesőt
egy időtlen nagyság bomló alkonya.
1976. június 8.
Rozsdás falevelek rozsdás zápora
feledjétek hogy valaha itt jártam
s azt is hogy egyszer valamire vártam
s dalom halkan búgott mint az orgona
rozsdás falevelek rozsdás zápora
mossátok végleg tisztára a lelkem
olyan tisztára mint kisgyermek hittem
hogy mindent lemos édes anyám csókja
hej de az idő szeszélyes goromba
messzi sodornak a szilaj örvények
eltűnnek az álmok napfürdette bércek
homokvárai ábrándos korunknak
valahol lelkünkben összeomolnak
s szépen ráébredünk a hideg valóra.
1976. június 9.
Örök ballada vágtató szélben
a zörgő levél s a méla sárga szín
a nyárfaerdő is mindhiába sír
mert jön már az ősz jön konok kevélyen
ahogy lépeget a sárguló réten
földre hajlik a bánatos kökörcsin
ki kiáltana ilyenkor örömhírt
ha a csíz ott billeg valahol délen
de harsog itt még trombita ébresztőt
hangos madárdal veri fel az erdőt
buggyanva folynak rügyek a lombokon
megindul az erdő tüzes fergeteg
kidobja magából a zöld levelet
s végigzúg az öreg Kárpátokon.
1976. június 13.
Árvalányhajú bánatos angyalok
sírnak az őszbe ezüst hópihéket
ha fel is derül arany mosolygásuk
holt levél zörgeti már a venyigéket
olyan a határ mint elhagyott harctér
hol a küzdelem még mindig sejthető
burján lapul a búzatáblák helyén
messzi iramlik egy szakadozott felhő
mint megvert hadsereg bús varjú-csapat
ködben imbolygó torony iránt halad
felrebbennek a meddő gondolatok
mint páncélökölbe zárt atommagok
búsan feketén lecsapnak a földre
robban az idő lelkünk hitvány őre.
1976. június 22.
Hullatják kacér gyémánt könnyeiket
a rózsás arcú könnyed bárányfelhők
a lebukó Nap szivárvány keszkenőt
lenget a dombról s mint egy antik isten
leszáll az alkony és e lila színben
végigtekint a csendes rónaságon
lepke libeg mint túlvilági álom
majd szétoszlik az olvadó zeniten
óh én is én is hányszor elsirattam
angyali arcod álmok netovábbja
mert csak álom voltál bús szívembe zárva
és mint estike a rózsás alkonyatban
még egyszer kelyhét a Nap felé tárja –
de most sötét éj van és sírok magamban.
1976. június 27.
Árván sárgul a kutyatej a tarlón
hulló gyöngyszeme a hervadó nyárnak
hajóra szállt már a dér is valahol
a szőlőgerezdek szüretre várnak
hangos a határ a gépek zajától
de hova lett a sok dalos kismadár
feszülnek az izmok vérünk zakatol
egy csóka kiáltja mindhiába kár
lehullunk mi is mint érett gyümölcse
egy ellobbanó viharverte nyárnak
ki volna az ki ma velünk törődne
fanyar ízekkel mik zamattá váltak
aki tartalmát issza a pohárnak
nem kérdi mennyi szőlőszem tört össze.
1976. június 30.
Hullnak-hullnak a rozsdás falevelek
a fáknak lehulló széttört álmai
az ősz őrült festő ki a színeket
tébolyult aggyal szokta kikavarni
szétszórta a tájon vöröset sárgát
a lombbal csorog a rozsdás keverék
a hulló levél kozmikus varázsát
egy megtört fénysugár önti szerteszét
itt-ott még felcsillan égő pirosa
a tarlón kúszó fürge borsikának
álmos szemeit hidegen mereszti
a nyurga katáng kékszínű virága
ellobbant már a költő színes álma
s ceruzáját az asztalra teszi.
1976. július 10.
A puha avarban nesztelen zörren
fantáziám havas kuruc csizmája
kíváncsi szemek villannak köröttem
mint öntelt labancok kovás puskája
szétömlik magányom halk Rodostója
felhők gyűrűznek távolban tömören
robbanó villám a zaj sorompója
széthull a ragacsos mállott időben
cum Deo pro patriae et pro libertate
múlik az idő az ember is más lesz
a kardot felváltják atomfegyverek
de a vér kifolyt-vér pirosan tapad
a fájdalom ma is fájdalom marad…
mily kevés kiáltni ember szeretlek.
1976. július 15.
Csavargó lelkem a múló időben
téged keresve mindig visszajár
kedves mosolyod mint tűnő holdsugár
felcsillan múltunk sűrű ködében
még egyszer boldogság önti el lelkem
átérzem szemed gyújtó varázsát
lobogó vérünk bizarr muzsikáját
hallom a hulló sápadt levelen
szép vagy és leszel te mindig énnekem
mint májusban ellobbant barackfavirág
vagy holdfényben fürdő kozmikus világ
mely kecsesen ring sok bűvös éneken
te vagy a mese a fény a szerelem
hozzád a lelkem hozsannát kiált.
1976. július 27.
Az elmúlásban is mindig oly szépek
milliárd évem szivárvány mosolya
össze-sűrítve pergő zuhanásba
gyönyörű zuhanás bomló szeszélyek
miért vonz mindig mint mágnes felétek
egy időtlen nagyság bomló alkonya
rozsdás falevelek rozsdás zápora
örök ballada a vágtató szélben
árvalányhajú bánatos angyalok
hullatják kacér gyémánt könnyeiket
árván sárgul a kutyatej a tarlón
hullnak-hullnak a rozsdás falevelek
a puha avarban nesztelen zörren
csavargó lelkem a múló időben.
1976. július 27.