Tékozló fiú
Hát itt állok dolgavégezetlenül
én a lázadozó hófehér halott
vessétek rám most minden áldásotok
felszakadt sebem talán így megenyhül
a vérző seb is itt vérzik legbelül
a kétség ebfoga belép harapott
hol van a láz mely szárnyakat adott
s hittem minden akadályt könnyen átrepül
hát itt állok most de ne szóljatok meg
könnyű ítélni egy tetszhalott felett
valamit akartam – már nem is tudom –
sorsom buktatóit hiába átkozom
megtanultam hogy tenni kell és lehet
százszor elbukva is felemelkedem.
1977. március 1.
Mint holt-levél ki sápadtságán időz
a szín varázsán aranyrezdületén
a múló idő kancsal opál-szemén
a fénysugár is játék forradalmi-gőz
a délceg tölgyfa is idővel kidől
bár égfelé tört a pálya kezdetén
boruljatok le most mind ide elém
elbukottak rongyosok sok semmittevők
és kérjük … kit … hogy meghallgassa szavunk
vasöklünkbe zárva lendül igazunk
vagy-talán-mégse… volna jobb megoldás
mint az őrült gyilok világfelfordulás
és eltűnődöm mit csinál az ki győz –
mint holt-levél ki sápadtságán időz.
1977. március 2.
A múló nyárnak szivárvány varázsán
látod kedvesem hiába tűnődünk
mi előttünk volt most marad mögöttünk
mint holt levél a galagonya ágán
megállunk mintha valamire várnánk
békés darucsapat vonul felettünk
amit elvesztettünk újra megnyerjük
ha végignézünk e bonyolult számlán…
ha nem is számolom mint egykor régen
bizarr csókokban a másodperceket
de amíg fogom jó meleg kezed
átérzem vérünk egy közös edényben
miként forr lobog… miért ne mosolyognánk
a múló nyárnak szivárvány varázsán.
1977. március 3.
Eltűnődöm érzem hogy az ősz legyőz
és mindent bevon hervadó fényével
vagy én öregszem s vénember szemével
mámoros agyam már mindent megkettőz
miért e kétség nyaram zenitjén tetőz
miért ezer indok tűzszemű éber
ezer miértek új miérttel érvel
megnyugvó ősz a konok tél előtt
nem volna többé tűz csak füst és korom
egy marék hamu a kihűlt avaron
hová lettél lelkem te lánglelkű madár
ki földre taposva darabokra törve
önnön hamujából is újjászületve
mint feléledt Főnix kacagva tovaszáll
1977. március 4.
Hiába törtem rakéták szárnyán
mint Ikár az Űrt magam alá gyűrve
s ittam a napfényt a forráshoz ülve
mint beduin a tért önfeledt-kábán
viaszszárnyaim a földre lecsepegtek
e perctől megszűnt isteni hatalmam
estem-estem a földre zuhantam
s mint ember sírtam súlyos könnycseppeket
de miért sirassam emberi sorsom
hogyha mint ember róla nem tehetek
vagy bízzam magam oktalan-csalóka
hiú ábrándok szivárványszínére
nem mert Ikár vagyok Nap felé szárnyalok
és mint ember mindig új szárnyat faragok.
1977. március 5.
Az Eget hasítva százezer felé
dörgő rakétán robogtam-robogtam
csillagképek borultak lábam elé
s mint Cortez új fényéveket hódítottam
betelve az Űr csábító ízével
eltűnt előlem mélység magasság tér és idő
s az egész csillagrendszer gyönyörű-szédítő
álomvalóságán tökéletes kétely
míg így lobogtam merész fantáziám
álmoktól hajtott csillagszekerén
Földünk milliók láthatatlan álmán
száguldott egy jobb biztosabb jelenért
óh költészet gyönyörű szivárvány
maradj még maradj a kétkedők szemén.
1977. március 6.
E maroknyi föld húz-húz visszafelé
bárhová megyek érzem illatod
elkísér az ősök kihűlt serege
s átsegítnek merész s álnok kaptatón
elkísér a hangod még ma is anyám
s a ház előtt kéklő zsálya illata
ily szépen a mennybolt nem borul sehol
mint itthon a hegyek vállaira
elkísér a mese sok gonosz manó
kik berohanták gyermek-fantáziám
az erdő a nádas a színes szivárvány
az öröm a gyász s a vigasztaló szó
átélem minden nagyságán bukásán
mert e nép nemzetem hazám és anyám.
1977. március 7.
E nép nemzetem hazám és anyám
a nyelve édes mint az anyatej
anyatejjel szívtam mint titkos delej
a részecskéket tükör-palettán
és jött a mese Emese ajakán
százezer kürt harsant a szoroson át
a csodaszarvas rézszínű agancsát
még ma is őrzöm kis szobám falán
István és Koppány Zápolya és Dózsa
véretek lüktet nyugtalan eremben
s a sok viszály feloldódott azóta
az évszázadok hullámtörésében
én most kinyújtom végtelen kezem
békés kézfogásra jövő s történelem
1977. március 7.
Öleljétek meg e tékozló fiút
ki elpazarolta minden örömét
mert csak öröme volt más semmi egyéb
ebből is ritkán nagyon ritkán jutott
önmagával vívott gyakran háborút
szélmalom-csatákba dobva erejét
s ha eltékozolta élete felét
tárt karotokba újból visszafutott
itt áll előttetek megtörve betegen
ruhája rongyos lelke szakadozott
csak egy szót egy biztató felemelő szót
s mint ógörög isten új harci szekeren
kitárul előtte a nagy végtelen
s a világra szórja Apolló nyilait.
1977. március 8.
Annyiszor szomjazta forró csókotok
élet nimfái gyönyörű asszonyok
végleg feloldódni egy hatalmas csókban
végleg leomolni szép valótokban
majd szárnyra-kelni lángoló szeleken
s újjá születni mint gyönyörű villám
merész lobogással égbenyúlt kősziklán
s földre hullni mint ősvilági szellem
végleg elmerülni vad ölelésben
zuhanni-zuhanni vad forró csókban
szép álomképekre borulni holtan
és feltámadni istenként merészen
elölről kezdeni lázas vad csókban
perpetuum-mobile hulló levél holtan.
1977. március 9.
Megint visszatértem üres kezekkel
amim volt mindent a világra szórtam
én is a tömeggel izztam lobogtam
s a Napba néztem minden áldott reggel
őrjöngött a tömeg amikor felkelt
villám cikázott minden egyes szóban
világok hevertek üszkös halomban
s egy új Rómát a nép egekig emelt
hová lett múltam lázas forradalma
az ifjúság a tobzódó erő
mikor az ének varázshatalma
mint vulkán tüzes lávával tört elő
ma már csak visszfény s hiába akarna
Napnak látszani mely lángoszloppal kelő.
1977. március 11.
Éhes-rongyosan véreres szemekkel
mint nagy csaták után bús hadifogoly
- elhalt a dörej – megindult a konvoj –
s ő fásult közönnyel tovább menetel
az ágyúdörej túlvilági mosoly
visszavibrál a fáradt idegeken
s két viharvert bakancs bárgyún felzokog
de az álmok a felszabadult álmok
még egyre vívják merész harcaikat
óh Termopile bús varázshatalmad
csatasorba állít a cél halhatatlan
végleg elbukni tudom lehetetlen
mert a dal s az élet minden fegyverem.
1977. március 12.
Ki bennetek élt és kapott erőt
hazám anyám népem nemzetem
leborulva sírok csendesen
mert eljátszottam minden lehetőt
mint remete a meggyújtott máglyán
kiszikkadt lelkem üres fejem
lángok falják hitvány tetemem
s lángpallosok cikázó araszán
újból kigyúltak a lázas ütemek
lázas ütemekben égni értetek
ez volt a cél mást nem akarok –
ha egyszer is mélybe zuhanok
mint Phaedrus ezerszer fényre török
mert bennetek élek és kapok erőt.
1977. március 14.
Szétszórni a jót a nagyvilág előtt
ez volt minden célom és ez is maradt
nincsen ennél szebb és nincsen igazabb
más minden tétel önmagán megdőlt
hozhat a sors bármilyen jövendőt
jöhet ezer veszély halál-zuhatag
az igazság mindig fénylik mint smaragd
és átível sok-sok ezer esztendőt
……………………………………………………………
……………………………………………………………
……………………………………………………………
……………………………………………………………
……………………………………………………………
……………………………………………………………
1977. március 18.
Hát itt állok dolgavégezetlenül
mint holt levél ki sápadtságán időz
a múló nyárnak szivárvány varázsán
eltűnődőm érzem hogy az ősz legyőz
hiába törtem rakéták szárnyán
az Eget hasítva százezer felé
e maroknyi föld húz-húz visszafelé
e nép nemzetem hazám és anyám
öleljétek meg e tékozló fiút
annyiszor szomjazta forró csókotok
megint visszatértem üres kezekkel
éhes-rongyosan véreres szemekkel
ki bennetek élt s kapott erőt
szétszórni a jót a nagyvilág előtt.
1977. március 18.