(Ezer álomhajó c. szonettkoszorúból)
És szétrobbant a legsötétebb gránát
és lángba-borult a világegyetem
s az emberiség felbolygatott álmán
tankok cikáztak – s bomló gépfegyveren
vércsík húzódott földünk pólusáig
s a földből szárnyra keltek a halottak
megtelt az ég is nagyion sokan voltak –
aki élt az sem élhetett sokáig
és mi akik még életben maradtunk
egy pohár bor mellett annyi év után
mégis jobb feledni ürítve poharunk…
az emlék keserű szánk íze is fanyar
a nóta sem fog … vagy álmodtunk csupán
hogy egyszer volt hol nem volt egy DONKANYAR.
1977. május 13.
Szétszórva egy merész álomvilágot
hajszolt a vágy hogy tüzét szemednek
mint láva a földet emésztő lángot
kőzetem szilárd magvába ültessem
hogy onnan áradj az egész világra
bennem égve élj s én fényedtől legyek
tűzhányó hegycsúcs villámló fergeteg –
csak ennyit minek emlékezni másra
ha nem is lettem tűzhányó – lobogó
tüzeket szóró fenséges magasság
de szikláim hegyén egy-egy marék hó
a tűző nyárban is szikrákat bocsát
s hajam csillámló ezüstös fehérjén
remegő kezed nyugtató zsolozsmám.
1977. május 14.