(Ezer álomhajó c. szonettkoszorúból)

És szétrobbant a legsötétebb gránát

és lángba-borult a világegyetem

s az emberiség felbolygatott álmán

tankok cikáztak – s bomló gépfegyveren

vércsík húzódott földünk pólusáig

s a földből szárnyra keltek a halottak

megtelt az ég is nagyion sokan voltak –

aki élt az sem élhetett sokáig

és mi akik még életben maradtunk

egy pohár bor mellett annyi év után

mégis jobb feledni ürítve poharunk…

az emlék keserű szánk íze is fanyar

a nóta sem fog … vagy álmodtunk csupán

hogy egyszer volt hol nem volt egy DONKANYAR.

 

1977. május 13.

 

Szétszórva egy merész álomvilágot

hajszolt a vágy hogy tüzét szemednek

mint láva a földet emésztő lángot

kőzetem szilárd magvába ültessem

hogy onnan áradj az egész világra

bennem égve élj s én fényedtől legyek

tűzhányó hegycsúcs villámló fergeteg –

csak ennyit minek emlékezni másra

ha nem is lettem tűzhányó – lobogó

tüzeket szóró fenséges magasság

de szikláim hegyén egy-egy marék hó

a tűző nyárban is szikrákat bocsát

s hajam csillámló ezüstös fehérjén

remegő kezed nyugtató zsolozsmám.

 

1977. május 14.