Ezer álomhajó

Ezer álomhajó szállott felettem

vad hullámokkal csapkodott a tenger

kisimult agykérgek lázas ütemben

az eget szapulták mint egy nagy henger

megszülettek a merész gondolatok

s szétpattantak mint titkos plasztik-bomba

aranyszilánk hullott tüzes halomba –

nagy kérdőjel mit magam után hagyok –

a vágy mely annyiszor körül-lengedez

minden éjjel nyíló almafavirág

egy groteszk isten agylázán átevez

megsebzett titán őrülten felkiált

csak az életet… az éltet hagyd nekem

s elnézem mert jó vagy legnagyobb hibád.

 

1977. május 4.

 

Nagy robajjal ránkszakadt az élet

nem is tudtuk hogy mit kezdjünk vele

oly szép volt – szép – visszaemlékszel-e

a nyíló hársfák miről beszéltek

szirmok hulltak illat lágy varázsán

Mednyánszki festményként lebegett a táj-

egy távoli emlék – örökzöld páfrány –

még ma is vibrál kedvesem haján

lángragyúlt impresszionista festmény

a lehullott ősz a vén hegyek mögött

néhány ezüst hajszál tűnő fehérjén

múltunk idézed gyönyörű költemény

mi rejtve van bús soraid között

csak kettőnk titka (de fájdalma enyém).

 

1977. május 6.

 

Dübörgő harckocsik rohantak érted

rakéták tépdesték szoknyád szegélyét

s a visszahulló föld súlyos esését

egy új Apokalipszis mércéjén mérted

kihűlt koponyák hideg szájüregén

ömlött a szó a kozmikus tivornya

szétmálló Földünk szürkülő zenitjén

megállt az idő óramutatója

a nagy gömb a sápadó holdvilág

betegen nézett fagyos erkélyéről

éjfél is elmúlt s e sárgálló világ

ablakom üvegén részegen betör

s mint győztes hadsereg ordítja vivát

rohanó álmok többé senki se lát.

 

1977. május 9.

 

Letéplek rózsaszál s kínomban nevettem

mert én voltam a legszomorúbb kertész

sírtak a virágok sírtak együtt velem

szirmok hullottak az olló metszésén

már csokorba kötve álltak vérpirosan

s robbanni készültek a vörös dáliák

az alkonypírban búsan-bánatosan

dél felé húztak a karcsú vadlibák

a rohanó nyárnak hársméz illatában

felragyogott szemed tündöklő varázsa

a szilvafák alatt eltűnődve vártam

utolsót lobbanjon a pajzán napsugár

mint telihold régi vár fokára

kúszott egy árny – lelkem – bús lélekfutár.

 

1977. május 10.

 

És letéptem a legszebb mákvirágot

meleg színétől lángra-gyúlt a róna

(jöttek az ősök az időt tiporva

melyhez hasonlót sok évszázad látott)

égtek a szirmok az aszat bogyóin

napfénytől pattanó lila glóriák

(a kürtszó hívó bomló akkordjain

emlékké váltak a véres vad csaták)

egy bomló illat amely ma körülvesz

bódít mint a hársnak bűvös mákonya

óh múltunk te szép tündöklő rege

jövőt-formáló nép küzdő szelleme

s te életadó tüzes napkorona

kedvesem sötét szemében tüzelsz.

 

1977. május 12.

 

És szétrobbant a legsötétebb gránát

és lángba-borult a világegyetem

s az emberiség felbolygatott álmán

tankok cikáztak – s bomló gépfegyveren

vércsík húzódott földünk pólusáig

s a földből szárnyra keltek a halottak

megtelt az ég is nagyion sokan voltak –

aki élt az sem élhetett sokáig

és mi akik még életben maradtunk

egy pohár bor mellett annyi év után

mégis jobb feledni ürítve poharunk…

az emlék keserű szánk íze is fanyar

a nóta sem fog … vagy álmodtunk csupán

hogy egyszer volt hol nem volt egy DONKANYAR.

 

1977. május 13.

 

Szétszórva egy merész álomvilágot

hajszolt a vágy hogy tüzét szemednek

mint láva a földet emésztő lángot

kőzetem szilárd magvába ültessem

hogy onnan áradj az egész világra

bennem égve élj s én fényedtől legyek

tűzhányó hegycsúcs villámló fergeteg –

csak ennyit minek emlékezni másra

ha nem is lettem tűzhányó – lobogó

tüzeket szóró fenséges magasság

de szikláim hegyén egy-egy marék hó

a tűző nyárban is szikrákat bocsát

s hajam csillámló ezüstös fehérjén

remegő kezed nyugtató zsolozsmám.

 

1977. május 14.

 

Hulló sziromlevél hulló robajánál

remegett a föld s a csillagok zokogtak

ledőlt álomvilág – a költők halottak –

és te egy kidőlt kopjafánál álltál

megkezdődött a nagy gyászpompás temetés

hullottak a kökény fekete bogyói

sírt az ősz a fény sugármilliói

koszorút fonva lábad elé tették

a földnek minden színpompás varázsát

egy letűnt álomvilág bús ragyogását

s míg hulltak a hantra a sárgult levelek

Pán a bús isten egy mogyoróbokorból

halk fuvola-szóval Hadéshez vándorolt

s könnyeid a szirmok peregtek peregnek.

 

1977. május 18.

 

Csak a csend maradt kihűlt szívemben

a csend mint vihar után egy kis remegés

halotti maszkom a falra akasztva

bús ingaóra időtlen lebegés

és lebegünk végtelen perceken

bús ingaórák az idő nagy falán

és várjuk az ütést a kakukk szól talán

hogy elinduljunk végtelen tereken

mert elindulunk nem fér hozzá kétség

hallom szívem is egyre zakatol

ránk borul e nagy időtlen kékség

annyi milliárd csillagfény alól

és te vársz engem vársz tudom valahol

te angyalarcú gyönyörű békesség.

 

1977. május 20.

 

A csend és a vágyak néma moraja

vakon átitatta minden lényemet

megismerni téged tudás hatalma

s átívelni mindent mint a képzelet

s átlépni minden kozmikus akadályt

végnélkül haladni mint a rakéta

mint egy korlátlan merész fantázia

repít a mesék varázs-birodalmán

leszűrni fények hulló rezgéséből

a tiszta bájt az égő fotonokat

melyek a napkorong szivárványszínéből

a harmat könnyein koszorúkat fonnak

de csak vergődöm csontkoponyám mögött

mint haldokló Promét fényes lánca között.

 

1977. május 20.

 

Az ablak alatt éjjel feldübörgött

a szó a holdfény a rideg fantázia

melyen a költő szárnyas-isten fia

fel a magasba a kozmoszba költözött

és onnan nézte mágikus fészkéből

miként súrlódnak apró kicsiny bolygók

miként pattannak tűzszikrák a fényből

könnyek hulló könnyek szánalmas mosolyból

és miért sírnak éjjel az orgonák

ha a lombot vad szellő borzolja

s a verssorok végén miért annyi fonák

alkalmatlan rím és ritmusos hiba –

de ha ő egyszer a mennybe költözött

mi történt a földön többé nem törődött.

 

1977. május 21.

 

A holdfényben vágtató lila orgona

illatát szórta a foszló sötétre

mint égre törő májusi csoda

ághegyen feszült a nyugtalan béke

és lobogtatta mint hírnöki fáklyát

a győzelemittas véres hajnalon

felüvöltött a lángragyúlt vadon

mert égtek a rügyek a smaragdzöld máglyán

lángtengerré vált a Világmindenség

napfényre törtek a kigyúlt ablakok

fecskék cikáztak röptükben keresték

a zümmögve szálló kis kaptárlakót

s míg omlott a fény májusi varázsa

kibomlott a lelkem új csodákra várva.

 

1977. május 22.

 

S elúsztak álmaim fehér hattyúszárnyon

mily szép is volt kacér libegésetek

de most már ki tudja hová merre szálltok

ha már itt hagytatok isten veletek

vissza se gyertek tavasz lepkeszárnyán

nem akarok hallani többé rólatok

hideg a tél a lelkem megfagyott

s a szív – a szívem hideg hófehér márvány

de reményem felcsillan Sarkifény gyanánt

bár hideg fénye csorog homlokomra

de mégis felfogom izzó aranyát

csak egy atomnyit mibe megfogózni

s megállok előtted földig hajolva

gyönyörű szabadság lábaid csókolni.

 

1977. május 27.

 

Álmok orgonák ti ellobbant virágok

a májussal szálltok tőlem messzire

de mindig tűzbe-hoz rügyfakadástok

a mámoros fény s a lombok buja színe

álmok orgonák ti ellobbant virágok

miért oly rövid e pompás lobogás

mint mesékben lévő tündér-zokogás

mert ez is csak csaló boszorkányos átok

hát lobogjatok csak minden éjszaka

a fantázia nyugtalan oltárán

s ha vijjog az idő rablómadara

a Vörös-hajnalt okádva a száján

mi harcba szállunk amíg csak a reggel

lábunk elé borult felemelt kezekkel.

 

1977. május 28.

 

Ezer álomhajó szállott felettem

nagy robajjal ránkszakadt az élet

dübörgő harckocsik rohantak érted

letéplek rózsaszál s kínomban nevettem

és letéptem a legszebb mákvirágot

és szétrobbant a legsötétebb gránát

szétszórva egy merész álomvilágot

hulló sziromlevél hulló robajánál

csak a csend maradt kihűlt szívemben

a csend és a vágyak néma moraja

az ablak alatt éjjel feldübörgött

a holdfényben vágtató lila orgona

s elúsztak álmaim fehér hattyúszárnyon

álmok orgonák ti ellobbant virágok.

 

1977. május 28.