Heródes király dalaiból
Asszonyi tested mély mint a sivatag
a Számun fodrozza bársonyos hajad
kezem végigsiklik csendben hallgatag
opálos bőrödön s lázálom ragad
messzi éjszakák ébenfa-sűrűjén
hol bömbölve rohan a vadtulok
s a sivatag királya álmos unott
képét a Holdra emeli majd büszkén
lerázza magáról a lomha perceket
s kigyúlnak a máglyák mit szemed vetett
táguló pupillád apró résein
és vérem e kortól fertőzött anyag
mit ezer kétely rág feszít és szaggat
és sebek égnek lelkem fekélyein.
1977. december 2.
És sebek égnek lelkem fekélyein
mit kivetett magából az ősanyag
úgy lángol izzik mint őrült csodanap
melynek pályáját sok-sok bolygó szeli
minden sejtem gyilkos izzással teli
lesz-e annyi könny mely szárítólag hat
ha gyilkos orkántól hullámhegy dagad
s elzúg a partok békés lapályain
énbennem tetőzött ősim minden vétke
és mint láncától szabadult Pokol
hol a Romlás az úr s a Jó haldokol
és mint őrült Magóg rátör az Égre
és minden szépet mit magaddal hozol
összetörök és ordítom hogy vége.
1977. december 3.
Összetörök és ordítom hogy vége
vége e bábeli világzavarnak
s mint üstökös nyomán Égbe harapnak
a feldúlt eszmék s az ember szilaj vére
rásül a Napkorong izzó szegélyére
s az égő fotonok vérbe borulnak
s tátott szájjal várjuk mit hoz a holnap
mert egy-két dolgot már tenni is kéne
de az éj sötét csak elmém lobog ma
kebled halma tör fel mint a hegy orma
s átüt a takarón mint kemény dárdahegy
kezem remeg a Hold nagy ingaóra
zeniten jár éjfélt dalolva
érzem hogy egy új dal születik ma veled.
1977. december 4.
Érzem hogy egy új dal születik ma veled
s míg bolygók járják kiszabott útjukat
s a lázas elme világokat kutat
mert nem tud betelni Mindenség veled
minden új terv közben újabb tervbe kezd
s mint ócska holmit ellöki a múltat
s az új romlásán keresi az újat
és istent varázsol ha mást nem tehet
óh Isten te szellem lángelme tökély
a lázas elme formálta meg lényed
hogy majd elborulva imádjon téged
mert önmagát véste mennyei alakba
hogy visszanézzen önön nárciszarca
mely megfoghatatlan örök és tünékeny.
1977. december 5.
Megfoghatatlan örök és tünékeny
a dal a szépség no meg az ifjúság
s ha kezem tested rejtélyein bujkál
tán így képzelte Mózes is az Édent
hol nem volt álnokság ruha és szégyen
hogy akkor mi történt ma már nem újság
tündéri varázs lehajló mirtuszág
bölcs kiállásunk Mefisztói érdem
én is hányszor az istenit kerestem
a tökéletest szépet halhatatlant
de mindig önmagam gyengéire leltem
százszor elátkozva gyenge önmagam
forró véremmel száz csatára keltem
de mindig elbuktam az egyenlőtlen harcban.
1977. december 6.
Mindig elbuktam az egyenlőtlen harcban
bár szerettem volna végnélkül dalolni
s a legforróbb csókkal ajkaid lefogni
s elmerengni hősként kisimult arccal
a legvadabb vágyakat hoztam magammal
törtszárnyú Ikaros égfelé lobogni
s ha kell a Napot is magammal rántani
hadd égjen a földön férfiúi dacban
mert szilaj véremmel lázálmok keringnek
bőröd sima tükrén sugárként megtörnek
s rádlehelek mint hosszú álmatlan éjszaka
és jönnek a kínok bölcs kórokozói
ezer gyötrő álom küzdelmet hozói
mondd miért vágyom mindig a derűs holnapra.
1977. december 7.
Mondd miért vágyom a derűs holnapra
mikor itt vagy velem s az éj rejtekén
csak a szellő suttog s a ház ereszén
halk esőcseppek szitálnak a Holdra
költőibb varázst ennél mondd mi hozna
csak vérünk dalol s testünk elernyedvén
a habzó lepedőn fáradt könnyedén
s az éj mintha halott mozdulatlan volna
de vérünk lázong fortyogó bomlatag
kiveti magából mint az ősanyag
az izzó lávát a dacos szerelem
s míg keblünk a holnap reményén dagad
új álmok születnek új eszme ragad
még egyszer e súlyos planétán velem.
1977. december 12.
Még egyszer e súlyon planétán velem
átrepülöd a tejsűrű éjszakát
s míg alszol az álmok végtelen sorát
összekuszálják ismeretlen kezek
pedig a bomba is halkan szendereg
nem készül hallatni bősz robbanását
cirpelő tücsök simogatva társát
egy fűszál tövében szépen elmereng
a gondolat is össze-vissza kereng
mint célját tévesztett bukó-repülő
bár a célpont is mindegyre feldereng
s szép sötét hajad zászlóként visszaleng
önnön terhétől egyre menekülő
vihar a vágy visszhangja visszazeng.
1977. december 13.
Vihar a vágy visszhangja visszazeng
s a homokdünén sír a Sirokkó
s a Szfinx az őr porladón-haldokló
üres a táj lakója hova ment
a Nílus is csak halkan csobogó
kicsinyke csermely törékeny pollen
eltűnik mint gyöngyszem a fűben
s ráhull az éj alaktalan torzó
de vérem átkozott lázongó folyam
átfoly ereiden s lávaként robban
feléget mindent mi útjába akad –
nagy tűztenger lesz az egész földgolyó
öntüzében égő hatalmas bolygó
s az égről sok-sok csillag leszakad.
1977. december 14.
Az égről sok-sok csillag leszakad
Cézárok dühe is hulló meteor
meséskönyvekről visszanézve egykor
mint halhatatlan bús márványkőalak
ma még hódítanak s népek behódolnak
ellenállás gondolod nincs is sehol
de a mély forrong sűrűsödő zseton
s feltör a tűz a visszafojtott harag
lelkem reggelig melletted marad
így szebbek a töprengő éjszakák
te álmodol s ajkadról a rózsák
halvány pírjai sziromként hullanak
s míg emlékemen átfut egy-egy barát
ébredező arcod arcomhoz tapad.
1977. december 19.
s már-már feledem cézárok haragját
olykor még hallom Karthago bosszúját
s a letarolt tömeg mint nyög és jajgat
egymaga a lélek egyedül szabad
ő megtalálja tündöklő csillagát
a régmegálmodott szép szabad hazát
s mint Ikár mindig fény-felé halad
de én az éjben rabként vergődök
húsomat tépik kegyetlen ördögök
óh jöjj már jöjj megváltó napvilág
napfénnyel az álmok is eltűnnek
lelkem harcai lassan csendesülnek
s az első napsugár hozsannát kiált.
1977. december 20.
Az első napsugár hozsannát kiált
ébredezzél Föld itt van a reggel
első fénysugár kozmikus fegyver
legyőzte a fény az álnok éjszakát
mint mikor szűzleány kibontja haját
s az első csóktól ajka megremeg
reszket a harmat a fűre pereg
és elsuhan egy szép-szép álomvilág
szép álomkór te kegyetlen gyötrődés
minden rezgésed halálos tőrdöfés
benned megszűnik mélység és magasság
a Föld népei napfényre törnek
boldog rohama a jövő időnek
óh álmoktól terhes szépséges szabadság.
1977. december 22.