Naiv ima
A dalom mint látod megint hozzád szól
s mint ős fanatikus mezítláb barangol
hogy elérje a célt mely oly messzi van
az út göröngyös s a szív fájdalmas katlan
leszakadt róla hit és ruha
de a vágy izzóbb mint volt valaha
hogy célt érjen az ki – ó de vétkezem
ha égő sebeidre ráteszem kezem.
Félúton megállni – szörnyű – őrület –
ki az ki bénán és vakon követ
messzi tündökölsz lánglelkű Fároszom
csillagsugarad az Éjen átoson
felmelegíted haldokló lelkemet
Szabadságvágy te lángoló őrület
mert őrült vagy ki Phoebusként tündököl
vagy bénán porba hull mint dacos ököl.
Ó fájdalom te lelket maró tűz
mint viharvert vándor kit önnön sorsa űz –
leborulva a nagy Kábakőre
vagy az oltár elé mint vakbuzgó dőre
szerzetes-barát ki csak istenét
látja s mind az mi körülötte ég
csak azt a nagy tüzet szítja szüntelen
mely időtlen lángol s célja – küzdelem.
Te láttál elesni láttál talpra állni
törött-szárnyakkal is az Ég felé szállni
láttál zuhanni mint Ikaroszt a mélybe
magasba törni mint istenek szeszélye
láttál tetszhalottnak kit kiköpött a hal
bűzös vértócsában ha rámborult a fal
voltam árnykép fúziós-halálon
de egyé nem sikerült emberré válnom.
Így gyónok én istentelen némber
mert az én hitem elveszett ékszer
hiába üldöznek csalóka álmok
mint Krisztus a pusztában egyedül állok
ki kéne menni ki a küzdőtérre
harsogva ordítani vivátot a szélbe
s mint hős porba hullni nagy eszmék nyilától
s nem félni a kételyt mely lelkembe gázol.
Az ihlet is csak lobbanó szalmaláng
vihar-cibálta kékszínű katáng
viharban örvénylő sziromlevelek
aranyban-égő tüzes porszemek
lelkemet maró tátongó fekély
s ír a gyógyuláshoz tudom oly csekély
mint Dániel hite a máglyán állónak
ha a főpap szemei extázisra gyúlnak.
Fel hát világ-népe az utad nyitva áll
a huszadik század atommáglyára vár
meggyújtani a bűvös fúziós-tüzet
- lenni vagy nem lenni – nagyhatalmi üzlet
vagy még mire várunk – ó csak álmodom –
a sok atomfegyver csakis fogalom
nem is ölni kell – csak szívélyes reklám
az erők egyensúlya amíg helyre áll.
Még dúlnak lelkemben irtó háborúk
szörnyű apokalipszislovon száguldok
nagy mérgesgombák bombolnak az égen
Új-Hirosima a Föld hová bújtál Isten
te az emberi ész alkotó hatalma
vagy öntestedet zúzza tudásod malma
s nem vagy képes önnön művedet irányítsd
s a halál angyalát széked elé állítsd.
Ne vedd zokon elmém lázas vízióit
de nézd az emberiség küzdő millióit
azt a lázas hajszát a létben megfogózni
idők minden titkát felszínre hozni
mint törnek csúcsra a szuperhatalmak
fegyvert vagyont tudást magukhoz ragadnak
miként születnek új tömbök szerződések
- mert így kívánja az új gazdasági érdek –
Már-már úgy tűnik a Föld csupa politika
Népszabadság – New York Times – Szovjet
Izvesztyija
nem is szólva mit akar a felbőszült Kína
vagy apró sejtjeire hulló Palesztina
vagy ott van Afrika a fekete világ
kit halálos érdek millió férge rág
a fejlődő-világ – mint látod az út
(nem is hiba mentes)
hálát adok Uram mert – Európa csendes
(újra csendes)
Mennyit sírtunk érted gyönyörű Szabadság
vérünk hullattuk míg az Ararát
hegyén megakadt bárkánk vérünk özönében
vérünk még ma is hull fájdalmunk időtlen
mert azért születtünk lánglelkű halandók
hogy jövőnkért égjünk csúcs-felé haladjunk
még akkor is ha bérünk sziszifuszi-érdem
Dante dicső Poklát most minek idézzem.
Hallgasd meg Uram mit mond a zarándok
ha lábát feltörte s ajkán égő átok
s ha leakar borulni az egyetlen sírra
hol megnyugvását lelki bús könnyeket sírva
ruhája megtépve szeme vértől eres
minden apró jelben megnyugvást keres
mert hisz ő is részt vett abban a nagy harcban
amit egykor vívtak őrült tüzes dacban.
Így indult el egykor az az őrült menet
mit vérfürdőnek hív tán az egész Kelet
új csontot halmozva Krisztusnak sírjára
vagy útközben súlyos döghalálra szánva
egy ember akadt az igaz-ügynek – Dózsa –
de az ő feje is lehullott a porba
s így mentek utána tízek ezrek
cipelve hátukon a tüzes keresztet
Mert a kereszt mire Krisztust feszítették
súlyosan feltörte évszázadok keblét
sebeinkre annyiszor gyógyírt kerestünk
de mindig önmagunk gyilkosai lettünk
tudod miként vált Koppány derék haddá
mint hulltak a fejek a gilotin alá
miként érkezett zárt évszázados átok
ó szabadság-eszmék – negyvennyolcas álmok –
- Kísértetek járják Európát –
hajszálon függő neutron-bombák
lógnak lapuló agykérgek felett
a mennyország alig két emelet –
vajon mit szól a Pentagon
vagy itt a legjobb alkalom
hogy tisztára mossuk szennyes ruhánk
s mint illik egymástól elbúcsúznánk.
Halkan éjfélt ütött az óra
térhetnék már nyugovóra
de jönnek szörnyű kísértetek
zörgő csontokkal közelednek
ahány annyi vigyori pofa
egyik képét elömbe tolja
s mint Küklopsz az éjbe úgy röhög
s ujján pörgeti e Földrögöt.
Na szép álom ma tőled búcsúzom
úgy bujkálsz az éjben mint egy túzok
csak imitt-amott hull néhány tollad
mely megnyugvást nekem úgysem hozhat
csak dísz ez a vadász kalaphoz
míg a vad a sűrűben futkároz
s a tisztásra lehull a hold maga
a fantázia szép nyíló ablaka.
Itt táncoltak szép tündérlányok
éjfélkor nyíló bódító virágok
itt szaladt a mélybe a hármas-út
a sok szerelmes Csongornak válaszút
ki a párjára úgyis rátalált
ha bármelyik útra reáállt
mert a közbelső ugye odavitt
hol Tünde kitárta karjait.
Mond hát mégis kárhozottak volnának mind az emberek
igazságot már nem tudnak tenni köztünk csakis a fegyverek
és e földön hol annyi vér folyt s dúlt annyi véres háború
még mindig kardot rántva acsarkodik a vad bosszú
és nem akarja tudni senki mit tenne egy újabb háború
igaz nem látta senki köztünk mint hullhat szét e Földgolyó
mert ha egyszer harcba szállnak ellenünk mind az elemek
nem segíthet rajtunk többé sem tudomány sem istenek.
Uram a huszadik század
lassan-lassan véget ér
nap mint nap ráébredünk hogy
mind kevesebb a kenyér
mondd kihez fohászkodjunk hogy
meghallgattassék imánk
és a bőség-kosarából
jusson étel egyaránt.
Vagy talán csak eszménykép lett
a – bőség telt kosara –
s míg milliók éhen halnak
hol nincs álom sem ima
vagy az álmok sokkal szebbek
hogyha üres a gyomor
s világváltó mosolyával
álmodik a hős nyomor.
Arról álmodik a néger
hófehér lesz a kenyér
s Allah fehér szakálla is
lassan-lassan földet ér
abban kapaszkodik majd meg
minden pucér kisgyerek
s a Földgolyó mint egy alma
tűzpiros és szép kerek.
Óh uram hát Európa ez az örökös Mohács
hol mindig veszteni lehet – nyerni – erre nincs tanács
hol annyiszor végig-seper annyi cifra háború
hol az emberiség keble büszkeségtől domború
hol a szellem fövő-katlan tűzesőként bugyborog
múltunk e lidérces nyomás kísértetként itt forog
és a jövő óh a jövőt elképzelni nem lehet
hajszálokon függő álmok virágos szép kikelet
Lassan lehullnak a virág szirmai
a kukoricát is nemsokára kell fosztani
a hóharmat is mint gyöngyszem úgy pereg
nap mint nap többet csevegek veled
mert ezzel jár sokszor a magányosság
az idő tűnik tudom mondanád
az ember is önmagáról mind többet beszél
halk suttogásként hull a falevél
Ellobbant mint pipacs a forró tarka nyár
sok szép merészkaland tudom másra vár
lepkék tűnő szárnya hamvas homlokod
mily szép volt a nyár most visszaálmodom
mint ömlött a völgybe az azúr kékberek
évezredek húrján lágy dallam remeg
ott fenn a csúcson – fehér oltárkő –
megcsókolom ruhád asszony drága nő
Hópihék hullnak szürkül a fejem
add hát a kezed itt van a kezem
az út mit megtettünk ha nem is oly hosszú –
az évek szálai mint virágkoszorú
körülfon mint falat a zöldülő repkény
hogy hull a vakolat – a bámuló szemén
a dús viráginda bontja szirmait
a fal – az fal – a szél is virágot szakít
Mert bizony egyre jártuk az öreg Golgotát
az Úr sem tudta még hogyan ejtse el Sodomát
kitalálta végre a modern tűzesőt
küldött is olyan kénköves felhőt
hogy csak füst és korom – még ennyi sem maradt
sóbálvánnyá vált aki ott elhaladt
s azon tűnődik még ma is odalent
hogy minden valóság volt ami itt végbement
És megjött Jónás mert kiköpte a hal
már tudta Ninive az Isten mit akar
látva az ember mily tehetetlen gyáva
mint rúgja farba a végzet paripája
mint nyalja sebeit megalázva Lázár
egy-két morzsa után fennkölten ágál
hogy a szenvedés is csak rossz földi álom
(de mindnek vége lesz egyszer a világon)
És voltak merész elgondolások
bejárni az Űrt ahol annyi vásott
kisbolygó súrlódik tehetetlen dühvel
mert kitörni igyekszik harcban az idővel
hogy lángba boruljon mint színes csodanap
hogy önnön fényét szórja kába-hallgatag
belső izzásban mesebeli fénnyel
mint egy részeg Betelgőz halhatatlan kéjjel
Túljutni fényévek vatta-puhaságán
lengve sarki-fények gyűrött pongyoláján
végleg kitörülni álmokat a szemből
józan tiszta fejjel haladni keresztül
zenitek szédítő zafír-magasságán
egy Univerzum lássa ember áll a lábán
kinek oly egyenes, töretlen gerince
mint szellemtüzének felszökkenő íve
Óh uram érzem ez egyszer meghallgatsz
azt is tudom hogy mindent te sem hallhatsz
hisz épp oly gyenge vagy miként teremtményed
ki önmaga képére formálta lényed
érezve hogy nem tud önmagában hinni
egy játékszert próbált az úton felcsípni
így megkezdődött a nagy hatalmas játék
(melynek folytatása embertelen szándék)
Kutató szemünk a Kozmoszt pásztázva
csillagokra röppen sok égi máglya
ha mi meg sem érjük hinni tudunk abban
hogy majd utódaink járnak diadalban
Elvégzik majd mind azt amit mi elkezdtünk
merész álmaink melyek rabja lettünk –
hiszen az alap már le is van rakva
csak építeni kell – fölfelé haladva –
Hát a napok futnak
futnak sebesen
mint gyöngyöző habok
tarka köveken
a barka is elszáll
illó aranypor
a katáng virágzik
messzi valahol
Mint gyönyörű kék ég
kilobban szirma
ó távoli vidék
valaki hív ma
valaki kitárná
felém két kezét –
vagy te vagy óh anyám
fájdalom – emlék –
A fű sem volt zöldebb
mint smaragd szemed
pupilláid megett
mesék születtek
gyönyörű álmaim
hol volt gyermekkor
végtelen rétjein
sóvirág bokor
Csak egy tűnő emlék
egy gyönyörű perc
már el is tűnt messzi
te gonosz manó
álmom birodalmán
legnagyobb csaló –
Ó miért nem állsz meg csak egy pillanatra
mondd fogd meg fiam itt az eke-szarva
dűlnek a múltra porladó borozdák
nagyapám szavai Doberdót szorozzák
a szomszéd mosolyog megjárta a Donnál
ő is mesélni fog este a kapunál
ha majd az évek már jó messzi mennek
s az élet terhei pihenni engednek
Hogy el is szálltál szép falusi idill
borzsalék illatod ha lelkemben kinyíl
betölti tömbházunk hatalmas ablakát
s nem hallom a város tompító zúgását
Uram nem akarok a jövőbe nézni
- Az ember tragédiáját – újjal tetézni
és lelkemből nőjjön szép hatalmas ének
az Énekek Éneke mert telnek az évek
és a Mont-Blanc csúcsát holnap hó takarja
ma meleg visszfények áradnak szét rajta
Oly gyönyörű volt a nyári naplemente
vörös koronáján izzott a hegy fele
míg a másik felén lombok koronáján
hulló fénysugarak múltak ki kábán
a legszebb költemény lombok zizegése
aranyködöt szitált a pázsithoz érve
s mint bíbor-alkonyat az Égnek palástja
ráhullt e visszfényben remegő tájra
Tán Orpheus dalolt virágok szirmain
vagy Pán a búvó isten – sok vásott szatír
nimfákat kergetett s hangos kiáltásuk
az ág közt reszketett és meztelen lábuk
áruló nyomain félénk szarvascsorda
lopakodott bennebb-bennebb a vadonba
és mint minden titkot leleplező isten
állt a Holdvilág a legmagasabb bércen
És elindult a sok megfékezett álom
új utat keresni szerte a világon
volt amelyik égre tört kegyetlen dühvel
kemény tusát víva a konok idővel
volt melyik kimúlott már az indulásnál
mélyebb sebet vágva sokkal a vártnál
vagy kilobbant mint tüzes szupernova
tüzes fényhalálban az égboltra forrva
És az útmentén az álmatlan éjben
egy szentjánosbogár világít kéken
gyakran felizzik pislogó lámpája
haldokló szerelmem kilobbanó lángja
Álmom minden lapján egy esdeklő ima
újból leborulok lába elé sírva
te fenséges élet – nyugtalan szabadság –
százszor elátkozlak tudom ha hallanád
újból vissza-térnél bosszúálló isten
szívünk megerősítsd fanatikus hittel
hogy majd eljön a te diadalmad napja
s az egész Föld népe szent igédet vallja
Talán azt gondolod hogy elítéltük magunk
akarva – nem akarva vég felé haladunk
lassan felemésztve Földünk minden kincsét
föld alatt – föld felett még oxigént is
a világóceánon majd pakura lebeg
s a levegő gyilkos széndioxidtól ebbed
Földünkön beáll a vénuszi – halál
vagy a sarki hideg jégpáncélba zár
Mond Uram érdemes ezen gondolkoznom
ha egyszer születtem úgyis meg kell halnom
s a kegyetlen törvény mindenre érvényes
a világegyetemre – mely oly tekervényes
mint borgőzös agyunk túlkuszált ösvénye
amely bizony sokszor önmagunkig érne
ha egy kicsit akarnánk s erőltetnénk magunk
hogy tudjuk mit cselekszünk – mert emberek vagyunk.
Mindig lobogtattuk szabadság csillagod
s ha kellett hordoztunk bátran véres kardot
mi voltunk az elsők esdekeltünk érte
óh add meg Szabadság legyen végre béke
mert békéért törtünk mi annyiszor lándzsát
békét óhajtottunk évezredeken át
békét óhajtottunk Ázsia pusztáin
békét Európa gyönyörű rónáin
Óh mennyi imát küldtünk a Magasba
arra gondolva van ki meghallgassa
mert csak itt kívánunk élni e földön
e szépséges hazát imádni örökkön
melynek minden egyes alkotó porszeme
őseink vérével van összekeverve
és mely úgy elzsongít ölelő karjában
mint anya gyermekét nyugtató dalával
És te édes hazám fogadj karjaidba
érted száll naivan ajkamról az ima –
ha bárhol is ér majd utolsó végzetem
s ha bármily keveset sikerült is tennem
mindazokért kiket annyira szeretek –
két kézzel megáldalak titeket emberek
és ne feledjétek – e földből csak egy van –
és te ember vigyázz maradj halhatatlan
Szállj kerüld meg ezt a bűnös világot
ezt a világot melyet annyi bűnbe kevertek
és hintsd be áldozati-tömjénfüsttel
lehullt áldozatok virágporával
melyekből annyi eszme nőtt szárnyalt
várva – várt óhajok kék egébe
és most csillagként tündököl a vágy
Mert te vagy az a megjövendölt
Megváltó ki saját vérének áldozatával
váltotta meg a világot minden bűnétől
te vagy az emberek Fia az ember
az örök és halhatatlan ember
élj és légy halhatatlan mint az istenek
ezen a Földön
Mert én hiszek benned
mert csak egyedül benned hihetnek ember
célod nem lehet más csak emberi
emberibb
öntüzében megújuló Főnix
az élet kapuját vigyázó Szfinx
árgusszemeid tündöklő óceánok
És most te tündöklő holdvilág
ringó aranyvirág
nyílj lebegj e föld felett
akár a legszebb képzelet
terítsd le színarany ruhád
az álmok lobogó mámorát
s ringass el szépen reggelig
add hogy álmunk legyen szelíd
és emberibb – ámen –
emberibb –
1978. augusztus – október