Holdszonettek c. szonettkoszorúból

Mint nyárestén a tejfehér szilvafán

ha illatba dől egy szép álomvilág

s a haldokló Hold beteges sugarán

halkan remegni kezd sok kinyílt virág

megérzik ők is hogy az éj varázsán

egy beteges kéz lassan feléjük nyúl

s a pirkadat vérvörös bíborán

már csak halott szirom mi a földre hull

de a végtelen fehér óceánon

sok-sok vitorla part felé igyekszik

s a kikötő mint kedves tündérálom

vagy arany-medúza délibábon ring

óh tovatűnő mesés ifjúságom

hófehér vitorlád egyre visszaint.

 

1978. december 10.

 

Ha tombolva zúg a sziromfergeteg

s villámokat szór a nagy virághalál

a feledés nyíló bimbókat kaszál

s a réten haldokló fűillat lebeg

keringj hát csapongj hát szép emlékezet

te színes pillangó keleti bazár

lépteid végtelen magasságban jár

s hullasd szét az arany pollenszemeket

ti haldokló évek sok sziromlevél

tombolva hullók az ezüst szilvafán

kicsordul a Nap e tündöklő kazán

s behinti álommal sok alvó szemét

bár tudja s érzi hogy tart az ébrenlét

de szemében ég az örök nagy Talány.

 

1978. december 11.

 

És annyi álom kibomló varázsán

ott ragyogtál Te tündöklő fároszom

s az őrült szelek közt vergődő gályám

szakadt vitorlákkal partfelé osont

mert várt a kikötő arany Boszporusz

ezeregy-látomás tündérmeséi

hol ajkad millió ízeket hordoz

s az ember önnön boldogságát véli

ma is elnézem ha hull a hópehely

s jégkristályok ülnek fáradt arcomon

hogy lassan-lassan begyógyul a sebhely

mit az idő vésett lelkünkbe vakon

tudjuk hogy ezért senki sem felel

add hát a kezed te Fény az utamon.

 

1978. december 12.

 

Még ma is felragyog izzó két szemed

végtelennek tűnő csillagképeken

míg az óra bent lassan körbe megyen

a múló idő idő zamatát ízleled

s amíg a múló perceket figyeled

ezüstszövő pók lebegő kötelen

hajad bársonyán titokban megjelen

s hófehérbe sző ébenfa-tincseket

szemed még ma is mély titkot rejteget

mint bölcsek köve a nagy ígéretet

melynek aranya már szemem előtt ég

te boldog vegyész őrült alkimista

öntüzedben égsz s mint Főnix hullsz vissza

mondd varázserődből meddig futja még.

 

1978. december 13.

 

És e kavargó illatok mámorán

benne ég múltunk tűzhányó ereje

lángragyúlt szirmok a fehér szilvafán

a percek – kimúlnak földre peregve

ahogy tovahúz a szeszélyes idő

mi mintha csak néznénk megbabonázva

és nem vesszük észre hogy e szédítő

illatfergeteg mosolyt von a szánkra

mert a virágok hamvas hervadása

kigyúl fehéren ajkad peremén

s a futó idő mintha reánk várna

egy percre megáll álmaink zenitjén

majd végleg lehull időtlen szállva

időtlen-idők végtelen özönén.

 

1978. december 14.

 

Kozmikus gömbünk bús bolygónk felett

hol annyi kín és szenvedés után

már álmaink is délibáb csupán

a Jövő színes gömböket ereget

s mi bámuljuk a cifrázott ereket

a művész idő vésője nyomán

mit oly műgonddal arcunkra vetett

hogy ő sem tudná letörülni talán

de a mosolynak enyhítő varázsát

ma is ott lelem lángragyúlt arcodon

pedig a gondból is kijutott nagyon

óh de ezt hagyjuk s ne az évek számát

a gondot s a bajt említsem neked

mosolyod átragyog időt és teret.

 

1978. december 15.

 

Haldokló üstökös időnk – tovaszáll

ezüstfehéren s hófehér uszályon

felcsillan múltunk néha lángban állván

mint halotti leplen égő gyertyaszál

mért nem égsz mindig etnatűz-ifjúság

kiömlő lávád e forró fergeteg

ma csak bazaltkristály lassan rácsepeg

őszülő fejemre -óh ha te tudnád

hogy ez a márványos jéghideg anyag

mely jelenem kérge s hozzám úgy tapad

mint futó időhöz a múló öregség

óh ha te tudnád hogy azt a meleget

mit szemed sugárzott s a boldog éveket

jégkristályban őrzöm mint Pluto végzetét.

 

1978. december 16.

 

Mint tengerbe hulló csillagrendszerek

visszafénylenek az elmúlt évszakok

a tavasz a nyár a szelíd őszi napok

a tél űzött kutya közöttünk ténfereg

mint megadásra váró zászlók lengenek

a messzeségbe tűnő fehér havasok

jönnek a győztes kellemetlen fagyok

s opálra festik az ablaküveget

itt bent a szobában trópusi melegben

mint pók a hálóját lassan szövögetem

a múló idő sokszínű fonalát

ha majd elkészül e keleti szőnyeg

s a legszebb ritmusok zengik jöttödet –

várlak mint Krisztus a felemelő csodát.

 

1978. december 17.

 

Az egész csak egy vergődő fénysugár

egy halk rezgés villanó porszemek

a kulcslyukon tüzes-táncuk járják

és kimúlnak a rohanó idővel

s míg bolygónk is az aranyóceánban

fényes napfényben meghitten kering –

tízmilliárd év – az ember csak legyint

van még elég e szép csillagból hátra

oly kevés ez a mi életünkhöz

mert a mi életünk látod végtelen

a múló idő hiába köröz

mint saskeselyű mert élni ösztönöz

a múlt s a jövő mely ránk méretett

átszállunk a Halál lángtorka felett.

 

1978. december 18.

 

Mit ragyogtat a Múlt hulló csillagunk

egy ellobbant világ égő meteor

hiába keressük már volt s nincs sehol

lassan ráébredtünk erre mi magunk

nem volt más mint nyáresti szerenád

egy szép álom a holdas éjjelen

engedd meg édes mondjak jó-éjszakát

míg kebleden pihen lankadó kezem

szállhatunk a tejfehér éjszakán

ébenfalovon álmom a nyereg

te gonosz varázsló Bagdad piacán

fehér szakállad szálanként tépheted

mert úgy szállunk a tejfehér éjszakán

hogy utol nem ér a fúziós-halál.

 

1978. december 19.

 

Óh te szelíden kimúló ifjúság

oly szépen eljössz mint szín az almafán

még meg sem születtél máris lángban állt

Tejútrendszerünk e bomló mirtuszág

oly szépen eltűnsz mint szín az almafán

észre sem vesszük s már nem is vagy sehol

de az a mosoly még örök nagy talány

amely itt vibrál köröttünk valahol

oly szépen kimúlsz mint szín az almafán

mint tűnő lehelet bánatos sóhaj

ezer vérző sebből kiömlő óhaj

siker csalódás és így sorolhatnám

hisz te vagy a fény a titkos lét-elem

oly szépen kimúlsz mint szín a levelen.

 

1978. december 20.

 

Bús haldoklásod szemtanúi vagyunk

megmenteni nem tud soha senki sem

te újjászülető főnixmadarunk

mindig szárnyra kelsz – végtelen éveken

átlopod a színt mosolyok mámorát

gyúlékony szemekre tüzes ajkakra

azután tovább állsz itt hagysz magunkra

építve a Lét küzdelmes otthonát

hányszor megidézlek haldokló ifjúság

ezüstös hajamról mint bús spiritiszta

kinek a szellemek nem hallják szavát

s bús idézését nem kopogják vissza

de láthatod én mint idült alkimista

a bölcsek-kövéért loholok tovább.

 

1978. december 21.

 

Maradj még maradj nyáresti szerelem

te végső lobogás Antaresi-tűz

oly kéken vibrálsz mint nyári éjeken

északi fényben a szamosmenti fűz

maradj még maradj csak egy pillanatra

te kozmikus izzás mágikus erő

meleged átjár mint nyári alkonyatban

ha meleg visszfényben ég a hegytető

maradj még maradj nyáresti szerelem

te gyógyító ír felsebzett lelkemen

mert lelkemben felgyűlt annyi fájdalom

óh maradj ifjúság örök bánatom –

vagy ha itt hagysz is ezt a meleget

ezt a nyárutóit ezt ne vidd veled.

 

1978. december 22.

 

Kozmikus izzás a sziromlevelen

szemed aranya s ha bármit is teszel

ha munkába mész vagy onnan érkezel

te vagy a napfény a költemény nekem

szemed ott izzik minden versemen

magamba zárlak mint klorofill a fényt

visszasüt bennem mint lemenő napfény

hangod járásod s a közös küzdelem

mert bármily prózai – a napi kenyér –

s bár ezért hangzott el az első fohász

óh de hát a lét is közös eredmény

s közös sorsvállalás a többi – hagymáz .

add hát a kezed add hát kedvesem

te vagy a napfény a költemény nekem.

 

1978. december 23.

 

Mint nyárestén a tejfehér szilvafán

Ha tombolva zúg a sziromfergeteg

És annyi álom kibomló varázsán

Még ma is felragyog izzó két szemed

És e kavargó illatok mámorán

Kozmikus gömbünk bús bolygónk felett

Haldokló üstökös időnk tovaszáll

Mint tengerbe hulló csillagrendszerek

Az egész csak egy vergődő fénysugár

Mit ragyogtat a Múlt hulló csillagunk

Óh te szelíden kimúló ifjúság

Bús haldoklásod szemtanúi vagyunk

Maradj még maradj nyáresti szerelem

Kozmikus izzás a sziromlevelen.

 

1978. december 23.