Holdszonettek c. szonettkoszorúból
Mint nyárestén a tejfehér szilvafán
ha illatba dől egy szép álomvilág
s a haldokló Hold beteges sugarán
halkan remegni kezd sok kinyílt virág
megérzik ők is hogy az éj varázsán
egy beteges kéz lassan feléjük nyúl
s a pirkadat vérvörös bíborán
már csak halott szirom mi a földre hull
de a végtelen fehér óceánon
sok-sok vitorla part felé igyekszik
s a kikötő mint kedves tündérálom
vagy arany-medúza délibábon ring
óh tovatűnő mesés ifjúságom
hófehér vitorlád egyre visszaint.
1978. december 10.
Ha tombolva zúg a sziromfergeteg
s villámokat szór a nagy virághalál
a feledés nyíló bimbókat kaszál
s a réten haldokló fűillat lebeg
keringj hát csapongj hát szép emlékezet
te színes pillangó keleti bazár
lépteid végtelen magasságban jár
s hullasd szét az arany pollenszemeket
ti haldokló évek sok sziromlevél
tombolva hullók az ezüst szilvafán
kicsordul a Nap e tündöklő kazán
s behinti álommal sok alvó szemét
bár tudja s érzi hogy tart az ébrenlét
de szemében ég az örök nagy Talány.
1978. december 11.
És annyi álom kibomló varázsán
ott ragyogtál Te tündöklő fároszom
s az őrült szelek közt vergődő gályám
szakadt vitorlákkal partfelé osont
mert várt a kikötő arany Boszporusz
ezeregy-látomás tündérmeséi
hol ajkad millió ízeket hordoz
s az ember önnön boldogságát véli
ma is elnézem ha hull a hópehely
s jégkristályok ülnek fáradt arcomon
hogy lassan-lassan begyógyul a sebhely
mit az idő vésett lelkünkbe vakon
tudjuk hogy ezért senki sem felel
add hát a kezed te Fény az utamon.
1978. december 12.
Még ma is felragyog izzó két szemed
végtelennek tűnő csillagképeken
míg az óra bent lassan körbe megyen
a múló idő idő zamatát ízleled
s amíg a múló perceket figyeled
ezüstszövő pók lebegő kötelen
hajad bársonyán titokban megjelen
s hófehérbe sző ébenfa-tincseket
szemed még ma is mély titkot rejteget
mint bölcsek köve a nagy ígéretet
melynek aranya már szemem előtt ég
te boldog vegyész őrült alkimista
öntüzedben égsz s mint Főnix hullsz vissza
mondd varázserődből meddig futja még.
1978. december 13.
És e kavargó illatok mámorán
benne ég múltunk tűzhányó ereje
lángragyúlt szirmok a fehér szilvafán
a percek – kimúlnak földre peregve
ahogy tovahúz a szeszélyes idő
mi mintha csak néznénk megbabonázva
és nem vesszük észre hogy e szédítő
illatfergeteg mosolyt von a szánkra
mert a virágok hamvas hervadása
kigyúl fehéren ajkad peremén
s a futó idő mintha reánk várna
egy percre megáll álmaink zenitjén
majd végleg lehull időtlen szállva
időtlen-idők végtelen özönén.
1978. december 14.
Kozmikus gömbünk bús bolygónk felett
hol annyi kín és szenvedés után
már álmaink is délibáb csupán
a Jövő színes gömböket ereget
s mi bámuljuk a cifrázott ereket
a művész idő vésője nyomán
mit oly műgonddal arcunkra vetett
hogy ő sem tudná letörülni talán
de a mosolynak enyhítő varázsát
ma is ott lelem lángragyúlt arcodon
pedig a gondból is kijutott nagyon
óh de ezt hagyjuk s ne az évek számát
a gondot s a bajt említsem neked
mosolyod átragyog időt és teret.
1978. december 15.
Haldokló üstökös időnk – tovaszáll
ezüstfehéren s hófehér uszályon
felcsillan múltunk néha lángban állván
mint halotti leplen égő gyertyaszál
mért nem égsz mindig etnatűz-ifjúság
kiömlő lávád e forró fergeteg
ma csak bazaltkristály lassan rácsepeg
őszülő fejemre -óh ha te tudnád
hogy ez a márványos jéghideg anyag
mely jelenem kérge s hozzám úgy tapad
mint futó időhöz a múló öregség
óh ha te tudnád hogy azt a meleget
mit szemed sugárzott s a boldog éveket
jégkristályban őrzöm mint Pluto végzetét.
1978. december 16.
Mint tengerbe hulló csillagrendszerek
visszafénylenek az elmúlt évszakok
a tavasz a nyár a szelíd őszi napok
a tél űzött kutya közöttünk ténfereg
mint megadásra váró zászlók lengenek
a messzeségbe tűnő fehér havasok
jönnek a győztes kellemetlen fagyok
s opálra festik az ablaküveget
itt bent a szobában trópusi melegben
mint pók a hálóját lassan szövögetem
a múló idő sokszínű fonalát
ha majd elkészül e keleti szőnyeg
s a legszebb ritmusok zengik jöttödet –
várlak mint Krisztus a felemelő csodát.
1978. december 17.
Az egész csak egy vergődő fénysugár
egy halk rezgés villanó porszemek
a kulcslyukon tüzes-táncuk járják
és kimúlnak a rohanó idővel
s míg bolygónk is az aranyóceánban
fényes napfényben meghitten kering –
tízmilliárd év – az ember csak legyint
van még elég e szép csillagból hátra
oly kevés ez a mi életünkhöz
mert a mi életünk látod végtelen
a múló idő hiába köröz
mint saskeselyű mert élni ösztönöz
a múlt s a jövő mely ránk méretett
átszállunk a Halál lángtorka felett.
1978. december 18.
Mit ragyogtat a Múlt hulló csillagunk
egy ellobbant világ égő meteor
hiába keressük már volt s nincs sehol
lassan ráébredtünk erre mi magunk
nem volt más mint nyáresti szerenád
egy szép álom a holdas éjjelen
engedd meg édes mondjak jó-éjszakát
míg kebleden pihen lankadó kezem
szállhatunk a tejfehér éjszakán
ébenfalovon álmom a nyereg
te gonosz varázsló Bagdad piacán
fehér szakállad szálanként tépheted
mert úgy szállunk a tejfehér éjszakán
hogy utol nem ér a fúziós-halál.
1978. december 19.
Óh te szelíden kimúló ifjúság
oly szépen eljössz mint szín az almafán
még meg sem születtél máris lángban állt
Tejútrendszerünk e bomló mirtuszág
oly szépen eltűnsz mint szín az almafán
észre sem vesszük s már nem is vagy sehol
de az a mosoly még örök nagy talány
amely itt vibrál köröttünk valahol
oly szépen kimúlsz mint szín az almafán
mint tűnő lehelet bánatos sóhaj
ezer vérző sebből kiömlő óhaj
siker csalódás és így sorolhatnám
hisz te vagy a fény a titkos lét-elem
oly szépen kimúlsz mint szín a levelen.
1978. december 20.
Bús haldoklásod szemtanúi vagyunk
megmenteni nem tud soha senki sem
te újjászülető főnixmadarunk
mindig szárnyra kelsz – végtelen éveken
átlopod a színt mosolyok mámorát
gyúlékony szemekre tüzes ajkakra
azután tovább állsz itt hagysz magunkra
építve a Lét küzdelmes otthonát
hányszor megidézlek haldokló ifjúság
ezüstös hajamról mint bús spiritiszta
kinek a szellemek nem hallják szavát
s bús idézését nem kopogják vissza
de láthatod én mint idült alkimista
a bölcsek-kövéért loholok tovább.
1978. december 21.
Maradj még maradj nyáresti szerelem
te végső lobogás Antaresi-tűz
oly kéken vibrálsz mint nyári éjeken
északi fényben a szamosmenti fűz
maradj még maradj csak egy pillanatra
te kozmikus izzás mágikus erő
meleged átjár mint nyári alkonyatban
ha meleg visszfényben ég a hegytető
maradj még maradj nyáresti szerelem
te gyógyító ír felsebzett lelkemen
mert lelkemben felgyűlt annyi fájdalom
óh maradj ifjúság örök bánatom –
vagy ha itt hagysz is ezt a meleget
ezt a nyárutóit ezt ne vidd veled.
1978. december 22.
Kozmikus izzás a sziromlevelen
szemed aranya s ha bármit is teszel
ha munkába mész vagy onnan érkezel
te vagy a napfény a költemény nekem
szemed ott izzik minden versemen
magamba zárlak mint klorofill a fényt
visszasüt bennem mint lemenő napfény
hangod járásod s a közös küzdelem
mert bármily prózai – a napi kenyér –
s bár ezért hangzott el az első fohász
óh de hát a lét is közös eredmény
s közös sorsvállalás a többi – hagymáz .
add hát a kezed add hát kedvesem
te vagy a napfény a költemény nekem.
1978. december 23.
Mint nyárestén a tejfehér szilvafán
Ha tombolva zúg a sziromfergeteg
És annyi álom kibomló varázsán
Még ma is felragyog izzó két szemed
És e kavargó illatok mámorán
Kozmikus gömbünk bús bolygónk felett
Haldokló üstökös időnk tovaszáll
Mint tengerbe hulló csillagrendszerek
Az egész csak egy vergődő fénysugár
Mit ragyogtat a Múlt hulló csillagunk
Óh te szelíden kimúló ifjúság
Bús haldoklásod szemtanúi vagyunk
Maradj még maradj nyáresti szerelem
Kozmikus izzás a sziromlevelen.
1978. december 23.