(Holdszonettek c. nagy szonettkoszorúból)
Mint nyárestén a tejfehér szilvafán
ha illatba dől egy szép álomvilág
s a haldokló Hold beteges sugarán
halkan remegni kezd sok kinyílt virág
megérzik ők is hogy az éj varázsán
egy beteges kéz lassan feléjük nyúl
s a pirkadat vérvörös bíborán
már csak halott szirom mi a földre hull
de a végtelen fehér óceánon
sok-sok vitorla part felé igyekszik
s a kikötő mint kedves tündérálom
vagy arany-medúza délibábon ring
óh tovatűnő mesés ifjúságom
hófehér vitorlád egyre visszaint.
1978. december 10.
Ha tombolva zúg a sziromfergeteg
s villámokat szór a nagy virághalál
a feledés nyíló bimbókat kaszál
s a réten haldokló fűillat lebeg
keringj hát csapongj hát szép emlékezet
te színes pillangó keleti bazár
lépteid végtelen magasságban jár
s hullasd szét az arany pollenszemeket
ti haldokló évek sok sziromlevél
tombolva hullók az ezüst szilvafán
kicsordul a Nap e tündöklő kazán
s behinti álommal sok alvó szemét
bár tudja s érzi hogy tart az ébrenlét
de szemében ég az örök nagy talány.
1978. december 11.
És annyi álom kibomló varázsán
ott ragyogtál Te tündöklő fároszom
s az őrült szelek közt vergődő gályám
szakadt vitorlákkal partfelé osont
mert várt a kikötő arany Boszporusz
ezeregy-látomás tündérmeséi
hol ajkad millió ízeket hordoz
s az ember önnön boldogságát véli
ma is elnézem ha hull a hópehely
s jégkristályok ülnek fáradt arcomon
hogy lassan-lassan begyógyul a sebhely
mit az idő vésett lelkünkbe vakon
tudjuk hogy ezért senki sem felel
add hát a kezed te Fény az utamon.
1978. december 12.
Még ma is felragyog izzó két szemed
végtelennek tűnő csillagképeken
míg az óra bent lassan körbe megyen
a múló idő idő zamatát ízleled
s amíg a múló perceket figyeled
ezüstszövő pók lebegő kötelen
hajad bársonyán titokban megjelen
s hófehérbe sző ébenfa-tincseket
szemed még ma is mély titkot rejteget
mint bölcsek köve a nagy ígéretet
melynek aranya már szemem előtt ég
te boldog vegyész őrült alkimista
öntüzedben égsz s mint Főnix hullsz vissza
mondd varázserődből meddig futja még.
1978. december 13.
És e kavargó illatok mámorán
benne ég múltunk tűzhányó ereje
lángragyúlt szirmok a fehér szilvafán
a percek – kimúlnak földre peregve
ahogy tovahúz a szeszélyes idő
mi mintha csak néznénk megbabonázva
és nem vesszük észre hogy e szédítő
illatfergeteg mosolyt von a szánkra
mert a virágok hamvas hervadása
kigyúl fehéren ajkad peremén
s a futó idő mintha reánk várna
egy percre megáll álmaink zenitjén
majd végleg lehull időtlen szállva
időtlen-idők végtelen özönén.
1978. december 14.
Kozmikus gömbünk bús bolygónk felett
hol annyi kín és szenvedés után
már álmaink is délibáb csupán
a Jövő színes gömböket ereget
s mi bámuljuk a cifrázott ereket
a művész idő vésője nyomán
mit oly műgonddal arcunkra vetett
hogy ő sem tudná letörülni talán
de a mosolynak enyhítő varázsát
ma is ott lelem lángragyúlt arcodon
pedig a gondból is kijutott nagyon
óh de ezt hagyjuk s ne az évek számát
a gondot s a bajt említsem neked
mosolyod átragyog időt és teret.
1978. december 15.
Haldokló üstökös időnk – tovaszáll
ezüstfehéren s hófehér uszályon
felcsillan múltunk néha lángban állván
mint halotti leplen égő gyertyaszál
mért nem égsz mindig etnatűz-ifjúság
kiömlő lávád e forró fergeteg
ma csak bazaltkristály lassan rácsepeg
őszülő fejemre -óh ha te tudnád
hogy ez a márványos jéghideg anyag
mely jelenem kérge s hozzám úgy tapad
mint futó időhöz a múló öregség
óh ha te tudnád hogy azt a meleget
mit szemed sugárzott s a boldog éveket
jégkristályban őrzöm mint Pluto végzetét.
1978. december 16.
Mint tengerbe hulló csillagrendszerek
visszafénylenek az elmúlt évszakok
a tavasz a nyár a szelíd őszi napok
a tél űzött kutya közöttünk ténfereg
mint megadásra váró zászlók lengenek
a messzeségbe tűnő fehér havasok
jönnek a győztes kellemetlen fagyok
s opálra festik az ablaküveget
itt bent a szobában trópusi melegben
mint pók a hálóját lassan szövögetem
a múló idő sokszínű fonalát
ha majd elkészül e keleti szőnyeg
s a legszebb ritmusok zengik jöttödet –
várlak mint Krisztus a felemelő csodát.
1978. december 17.
Az egész csak egy vergődő fénysugár
egy halk rezgés villanó porszemek
a kulcslyukon tüzes-táncuk járják
és kimúlnak a rohanó idővel
s míg bolygónk is az aranyóceánban
fényes napfényben meghitten kering –
tízmilliárd év – az ember csak legyint
van még elég e szép csillagból hátra
oly kevés ez a mi életünkhöz
mert a mi életünk látod végtelen
a múló idő hiába köröz
mint saskeselyű mert élni ösztönöz
a múlt s a jövő mely ránk méretett
átszállunk a Halál lángtorka felett.
1978. december 18.
Mit ragyogtat a Múlt hulló csillagunk
egy ellobbant világ égő meteor
hiába keressük már volt s nincs sehol
lassan ráébredtünk erre mi magunk
nem volt más mint nyáresti szerenád
egy szép álom a holdas éjjelen
engedd meg édes mondjak jó-éjszakát
míg kebleden pihen lankadó kezem
szállhatunk a tejfehér éjszakán
ébenfalovon álmom a nyereg
te gonosz varázsló Bagdad piacán
fehér szakállad szálanként tépheted
mert úgy szállunk a tejfehér éjszakán
hogy utol nem ér a fúziós-halál.
1978. december 19.
Óh te szelíden kimúló ifjúság
oly szépen eljössz mint szín az almafán
még meg sem születtél máris lángban állt
Tejútrendszerünk e bomló mirtuszág
oly szépen eltűnsz mint szín az almafán
észre sem vesszük s már nem is vagy sehol
de az a mosoly még örök nagy talány
amely itt vibrál köröttünk valahol
oly szépen kimúlsz mint szín az almafán
mint tűnő lehelet bánatos sóhaj
ezer vérző sebből kiömlő óhaj
siker csalódás és így sorolhatnám
hisz te vagy a fény a titkos lét-elem
oly szépen kimúlsz mint szín a levelen.
1978. december 20.
Kozmikus izzás a sziromlevelen
szemed aranya s ha bármit is teszel
ha munkába mész vagy onnan érkezel
te vagy a napfény a költemény nekem
szemed ott izzik minden versemen
magamba zárlak mint klorofill a fényt
visszasüt bennem mint lemenő napfény
hangod járásod s a közös küzdelem
mert bármily prózai – a napi kenyér –
s bár ezért hangzott el az első fohász
óh de hát a lét is közös eredmény
s közös sorsvállalás a többi – hagymáz .
add hát a kezed add hát kedvesem
te vagy a napfény a költemény nekem.
1978. december 23.
Mint nyárestén a tejfehér szilvafán
Ha tombolva zúg a sziromfergeteg
És annyi álom kibomló varázsán
Még ma is felragyog izzó két szemed
És e kavargó illatok mámorán
Kozmikus gömbünk bús bolygónk felett
Haldokló üstökös időnk tovaszáll
Mint tengerbe hulló csillagrendszerek
Az egész csak egy vergődő fénysugár
Mit ragyogtat a Múlt hulló csillagunk
Óh te szelíden kimúló ifjúság
Bús haldoklásod szemtanúi vagyunk
Maradj még maradj nyáresti szerelem
Kozmikus izzás a sziromlevelen.
1978. december 23.
A Föld mint egy arany-álomvízió
átleng a kozmosz fekete bársonyán
pupillád résein örök-csillogó
olthatatlan tűz ég s a galaktikán
szemöldököd ívén csillagrendszerek
kéjtől robbanó álomgalaxisok
fényük az örök halhatatlan titok
melyben ezer álmok vágya szendereg
tüze felégeti hegedő sebem
a kín is mely éget tudom állandó
mégis nyugtomat csak melletted lelem
én az örök vándor örök álmodó
óh hol vagy hol te mesés Eldorádó
te minden gyönyört adó boldog szerelem.
1979. május 6.
Hatalmas ékszer a zenit homlokán
örök-tűzben égő igaz gyöngyszemek
ti kimúlt álmok eleven valóság
álom... valóság... örök küzdőfelek
hát szóljanak a vágyteli fegyverek
s hulljanak ez őrült vágyteli csatán
a legszebb álmok s jöhet majd azután
a hideg éjszaka – megdermedt telek
de addig is míg a vad Galaktikán
csillagkorszakodat éged szerelem
óh addig is e rám-zúduló láván
szemed öldöklő sugarai égjen
s nekem mint örök mozdulatlan bálvány
szemeid kínzó tüzében kell égnem.
1979. május 7.
Egy ragyogó ötvös-kompozíció
az anyag és szellem legszebb tökélye
mikor a művész az örök alkotó
lobogó álmát az anyagba véste
állsz mint a legszebb művészi alkotás
arcodon égve a Da Vinci-mosoly
méhedben hordozod a Galaktikát
és új csillagrendszereket alkotol
hol a legszebb csillag a mi szerelmünk
hisz te vagy az alkotó és az alkotás
így egymás tüzében örökkön égünk
égve hamvadva és lobogva élünk
örök főnix-álmunk a mi öröklétünk
s csókod igen csókod bizarr feltámadás.
1979. május 8.
Mit megálmodni is nehéz volt talán
az első pillantást legbelső tüzet
majd jött a lét milliárd dallamán
a sok csatározás döntetlen ütközet
még ma is vívjuk sok válságos csatánk
habár sokszor tudjuk mi az eredmény
görcsös ölelésünk vad rohamán
újból lángra gyúl a felbujtó szenvedély
megállunk néha halálos sebekkel
hogy majd újra kezdjük újabb szenvedéllyel
addig is tapaszd rám gyógyító ajakad
s csókod legyen a lágy balzsamos kötés
ha majd eltalál a kegyelem-döfés
a harcnak vége lesz – a szenvedély marad.
1979. május 9.
Óh te ragyogó mesés életerő
mi van náladnál szebb és gazdagabb
te küzdő Sámson egekbe törő
fényed szétárad mint hegyek közt a nap
te vagy a legnagyobb kozmikus erő
mely egy galaxist tenyerében tart
s mint egy titán a réten legelő
nyájat egyre magasabb régiókba hajt
óh te ragyogó mesés életerő
pír az almafán s orcád szegélyén
feltörő láva a tűzhányó mélyén
örök nyugtalan felemelkedő
izzás mely kitört szemed fényén
s tüzedben elégni halhatatlan élmény.
1979. május 20.
Te kozmikus létünk legnagyobb titka
csak égsz égsz egy egyszerű mosolyban
a legszebb álmok garmadát hozva
hogy majd felragyogj száz szonettbe írva
de legszebben ragyogsz kedvesem szemén
és visszaáradsz minden pórusomba
a kétely milliárd csiráját hordva
hogy szárba-szökjön a hallgatag remény
a jövő féltve-őrzött kedves gyermeke
mely túlnő időt korlátlan tereket
s mosolya szétárad a galaxis felett
mert te vagy elmém vágyam bizarr szerelme
te vagy az asszony kit sorsa hozzám kötött
s én hozzád kötődtem így életünk örök.
1979. május 21.
Óh hányszor fellibbent már a serpenyő
de visszanyomtuk régi egyensúlyba
vagy belebámultunk mélyen a múltba
míg magasba ívelt a messzi-jövendő
lobogj hát elme mint tüzeskeszkenő
lidérces-fény a szürkülő homályba
kozmikus fényed holdsugárként szállva
borítsa be mind azt ami itt veszendő
lobogjon az örök halhatatlan eszme
mely a világot képes átformálni
millió gyászt milliószor feledve
új magaslatok csúcsára tud szállni
s onnan mint erős diadalmas isten
a világ szemébe tömjénfüstöt hintsen.
1979. május 22.
De mint tündérálom úgy tértél vissza
angyali béke holdsugár-szerelem
és mint délibáb a tiszta kék-egen
álmaim torzóit tükrözöd vissza
mert én jól tudom hogy álmaim csalók
s bennük rejlik az mi el nem érhető
mégis mennyi Ikár napfényre törő
vagy pedig önn9n tüzükben hamvadók
és szárnyra kelnek önnön kínjaikból
annyi kudarc után egyikben sem bízol
de érzed hogy egyszer egyszer majd talán
ha majd hófehéren dagad sok vitorla
annyi küzdés árát aranyát hozva
s mint Áloméden leng a világóceán.
1979. május 23.
Mint halhatatlan-tűz lobogsz szerelem
és átsütsz minden halandó szemén
vezúvi lángod izzó melegén
trópusi álmok vadrózsája terem
mert álom voltál nyugtalan lelkemen
sok lázas álom tűnő illata
még ma is űzöd játékod velem
gyönyörű költészet létünk diadala
hajtsd le hát fejed s hunyd le két szemed
lehet hogy többé fel sem ébredünk
míg a Holdvilág az égen áthalad
csipkerózsa-álmok játszanak velünk
add hát add a csókban teljes önmagad
így a felébredés még költőibb lehet.
1979. május 24.
Meleged átömlik minden sejtemen
szoríts hát szoríts jó-közel magadhoz
érzem hogy véred átömlik véremen
mint a Niagara magas partfokon
magával sodor szédítő magasból
otthagyva az álmok lila sóhaját
és mint rakéta az Űrben úgy hatol
öldöklő vágyunk e perzselő ágát
hogy egymásra leltünk nem volt véletlen
kerestük egymást az idők kezdetén
és együtt megyünk míg tart e végtelen
emberi nyomtáv az idők kerekén
óh hajolj hát hajolj még egyszer felém
s együtt haladj mindig óh együtt velem.
1979. május 29.
Minden-nap felragyogsz mint egy csodanap
mosolyod szórja szikrázó sugarát
reggel ha rád nézek két-szemed taván
a megnyugvás boldog bárkája halad
én is megnyugszom mert rólad rám ragad
a frissítő derű s arcod mosolyát
magamba szívom mint fényt az orgonák
hogy színük legyen szebb sokkal gazdagabb
így éltetsz engem lelkem csodanapja
és haladunk együtt egymást biztatva
fény és árnyék árnyék és fény nyomtalan
beleveszünk, majd az ősi ködbe
ahonnan kikeltünk diadalmasan
hogy belefokozzunk ebbe a rögbe.
1979. május 30.
Asszonyi tested mély meleg s a Földgolyó
e színes üveggömb magában fogad
szétszórja tükrén a legszebb álmokat
minden úgy csillog s elmésen ragyogó
ha kívülről nézed minden oly bohó
groteszk-játék s az anyatermészetnek
más dolga különb tán nem is lehetett
mint megmutatni azt ki az Alkotó
hogyha csak játék a halál és élet
s ez a Földgolyó egy abszurd játszótér
akkor hát játszunk s téged arra kérlek
hogy a mi játékunk amíg véget ér
legyen az meghitt emberi töretlen
amely szárnyakat ad s magasba rebben.
1979. május 31.
Magába fogad s én örök lázadó
önnön porába mindig visszahullva
mint egy meteor ha átszeli zúgva
a kékellő eget s többé nem látható
megbosszulta fénye merész száguldását
minden bátorságát fotonokba ölte
hogy majd széthullva darabokra törve
a földön lelje gyönyörű halálát
amíg csillogunk merész egeinken
fényünket szórva a földre szelíden
csak magunk érezve önemésztő tüzünk
te csak gyönyörködj a száguldó fényben
amely már halálunk a tejsűrű éjben
melyet a zenit csúcsára tűzünk.
1979. június 1.
Mi volt e létnél vajon nyugtalanabb
mégis mily szép volt e merész száguldás
habár visszahulltunk sokszor mint Ikár
de szárnyra keltünk mint főnixmadarak
így lett pályánk-íve egyre magasabb
mert igyekeztünk kitörni a körből
túlnőni a galaxist s az ŐSKÖDBŐL
felszínre hozni a tiszta IGAZAT
mert minden éjre derűs hajnal hasad
az EMBER-ELME önmagában szabad
s megalkotja nagy CSILLAGJÖVENDŐJÉT
addig is hullnak fényes meteorok
az éj-ködében szerte-széjjel foszlók
de előre jelzik egy ÚJVILÁG jöttét.
1979. június 2.
A Föld mint egy arany-álomvízió
Hatalmas ékszer a zenithomlokán
Egy ragyogó ötvös-kompozíció
Mit megálmodni is nehéz volt talán
Óh te ragyogó mesés életerő
Te kozmikus létünk legnagyobb titka
Óh hányszor felbillent már a serpenyő
De mint tündérálom úgy tértél vissza
Mint halhatatlan-tűz lobogsz szerelem
Meleged átömlik minden sejtemen
Mindennap felragyogsz mint egy Csodanap
Asszonyi tested mély meleg – s a Földgolyó
Magába fogad s én örök lázadó
Mi volt e létnél vajon nyugtalanabb.
1979. június 2.
Lebeg a Kozmosz sugárözönén
az első hajnalpír édes szerelem
vörösben izzik zúgó ereimben
s mint a vörösbor szikrázó tömény
le-rí arcodról a jóságos fölény
a mosoly az örök feledhetetlen
akkor is süt ha lecsukom szemem
s messzi sodort egy álmot adó örvény
visszahoz ujjad szelíd érintése
lüktető pórusra vállamhoz érve
s összerezzenek mint fénytől a vadon
s össze bújunk a reggeltől félve
mely kijózanít és magunkhoz térve
elbámulunk a szelíd hajnalon.
1979. június 13.
Az első hajnalpír édes szerelem
nyáresti illat a sziromlevelen
úgy lobog lángol éjsötét szemeden
mint feljövő Nap a képzelt keleten
mint fény kísértél utaimon engem
vagy én voltam az aki utánad mentem
az emlék még ma is olyan eleven
hogy elfeledni szinte lehetetlen
azóta eltelt jó néhány esztendő
az évszakok egymást sűrűn követték
a hajam is már lassan deresedő
s hóharmat jelzi hosszú telek jöttét
de az őszi-fény még izzik melegen
ezer színben égve a hulló levelen.
1979. június 14.
Nyáresti illat a sziromlevelen
bódító mákony szédítő tömjén
magaddal ragadsz mint szilaj süvölvényt
a kezdeti mámor mely Pazar s szertelen
óh maradj még maradj maradj itt velem
illatod szórd mint hófehér kökény
vigyél az álmok számtalan örömén
mely feldereng az éjben sötét szemeden
engedd hogy higgyem még megvan az erő
mely sokszor szédítő magasba emelt
s miként egy Isten új világteremtő
átkos önmagamba új csodát lehelt
és az a tűz mely véremtől senyvedő
boldog-szupernova robbanást teremt.
1979. június 15.
Bódító mákony szédítő tömjén
százszor kimúlott s újraélt gondolat
világot elsöprő kéjes fondorlat
kimúlsz egy asszony szédítő ölén
újra feltűnsz más álmok küszöbén
mely ezer varázst s új álmokat hozhat
s mint üstökös a hosszú téli estén
képzetünkbe új s szebb színeket gyújthat
bár-merre szállok mindig vissza-érek
örök bolygó-rendszer Nap körül kering
mint klorofilszemcse fényedben élek
ezer színre bontva mit kezed érint
s álmom szárnyai bármerre repítnek
bumeráng-utamon hozzád visszatérek.
1979. június 16.
Csapongó lepke hömpölygő örvény
sodrásod szelíd egy egész életen
és hajt hajszol egyszer tán megpihen
hol a fényre tőr groteszkül az ösvény
akkor már égnek csillagkoszorúk
aranynak nézed az útnak zord porát
hiába nyílnak lilán az orgonák
illatsodrásuk nem állnak bosszút
kinyújtom kezem remegve feléd
hogy megfogózz egy lehajló fűzfaág
átölel mint távoli ébrenlét
hullámfodrain visszatérnek hozzád
az átnemélt csókok gyötrő emléke
de ajkunkra forr a megnyugtató béke.
1979. június 17.
Sodrásod szédít egy egész életen
s illatod e könnyed pitypangbóbita
mindig visszaszáll új-virágot nyitva
napkoronáját lángra gyújtva bennem
és kísérsz kísérsz egy egész életen
aranyragyogású vadvirágmosoly
a tűnő időn mindig visszahozol
s színed illatod hordozója lettem
maradj hát maradj örökké mellettem
érintve arcod s kezedet kezemen
egy kimúló fáradt munkanap után
feloldódva egy szép szerelmi-dalban
s összebújva míg szemeidre halkan
az álom közeleg a Nagy-égi utcán.
1979. június 18.
Ma is könnybe lábad bánatos szemem
rám-csapsz mint bakó végzetes törvény
óh add vissza add a régi dalt nekem
a nyugtalan éjt az elveszett ösvényt
hadd járjam most is kínom néma táncát
égő jajaim küldve a magasba
lerázva e lét halhatatlan láncát
a végtelen térbe új utakat szabva
vagy szoríts édes annyira magadhoz
hogy nyugtalan vérem öledben égve
mint pernye mit a tűz lángja hordoz
százszor vissza-hullva százszor vissza térve
mégis lángra-gyúlva tiszta-tűzzel égve
fényem fényedben térjen öröklétre.
1979. június 19.
Rám csapsz mint bakó végzetes törvény
te rég-megjósolt Utolsó-Ítélet
tüzes paripán jön felém a Végzet
János kinyitott Jelenések-könyvén
becsukom a könyvet de egy nőalak
polipkarjait még utánam nyújtja
csengő kacagása magával ragad
s érzem Te Élet győztes lettél újra
igen mert győztél már annyi végzeten
küzdhet ellened bár-milyen halál
jöhet Égi vagy Földi ösvényeken
a halhatatlanság démona rád talál
hogy mint egy Krisztus elemeljen az Égbe
Te dicső Szabadság senkitől sem félve.
1979. június 20.
Végül kimúlni bársonyos kezeden
mint lepke ja járta végzetes táncát
összehullni mint kihűlt bolygórendszer
mit utolértek súlyos kataklizmák
vagy mint egy csillag mely utolsót lobban
elküldve az Űrnek utolsó csókját
s az Űr ez a nagy szív még egyet dobban
új csillagfények sugarukat hozzák
és feltámadva mint boldog Krisztusok
ajkaid forró csókjaitól égve
s örök-időkön időtlen lángolva
olthatatlan tűzzel magasba törve
s a legszebb fotonok kedves verssorok
boldog vigaszként hulljanak a Földre.
1979. június 21.
Mint lepke ha járta végzetes táncát
virágok bódító tüzébe hullva
és szárnyhegyén látod újra kigyúlva
a színek őrjítőn hűvös zománcát
mert ledobja a lét gondterhes láncát
s visszaszáll a Napba szabadon zúgva
mint részeg Ikár önmagától sújtva
a földre árasztva merész varázsát
én is feléd szállok színes álmokon
örök napon fényem álmom asszonyom
vad száguldásom kétségbe sem vonom
belemerülve végtelen öledbe
s a régi játékot elölről kezdve
új-főnixálmok hullnak majd szemünkre.
1979. június 22.
Álmodni a lét csipkerózsa-álmát
s talán soha-soha fel nem ébredni
s miként a lepke a színek mákonyát
az élet üde illatát keresni
átlengni a rétek színes bársonyát
mint Margaretta odaadó csókkal
s szomjazni a napfény minden sugarát
töretlen hittel olthatatlan szomjjal
de felébredve nyugtalan öledben
melyben a szférák csillagfénye rezzen
s megszűnik a nagy áttetsző látomás
a Hold sarlója megtörik szemeden
csak mi virrasztunk az éjszakában ketten
két kihűlt csillag távoli lobogás.
1979. június 23.
S felébredve új csillagösvényeken
mint zuhanó s kijózanodott Ikár
vagy Csaba királyfi végtelen éjeken
futó paripája vad tüzet zihál
és a hátrahagyott poros lábnyomok
arannyal-átszőtt csillagfénnyel telve
belemarkolok mint egy elszánt konok
aranycsináló álmain görnyedve
az álom is s a gyönyörű költészet
ellobbant egy csillag kialvó sugarán
s úgy állok mint egy legyőzött hadvezér
halott-sereg élén s a röhögő halál
mely letaglózott minden egyes rímet
nevetve tovább állt s tán feledni késztet.
1979. november 12.
Mely tudom hogy hozzád öledbe vezet
az egyetlen és járhatatlan út
groteszk verőfény mely egyre integet
mágneses-vonzás mély ködön áthatol
s a tér mely közöttünk oly végtelennek tűnt
átfogta az idő ölelő karja
s még egyre lobog csillagfény szemünk
békés nyugalmunk semmi sem zavarja
legyen ez a látszat hideg és komor
mely nagy csillagfények pályáján honol
hol nagy-fényévek gyertyalángnak tűnnek
de ez a lobogás végtelen örök
önfényükben égő távoli fénykörök
melyek a Galaxis csúcsára törnek.
1979. november 13.
Mert a legszebb út Galaktikánk felett
e csillagfényű végtelen lobogás
szemed fényéből szüntelen ömlenek
az időt elsöprő legvonzóbb órák
minden pillanat egy csillagrobbanás
a legszebben égő gyönyörű szemed
mint az Orion e távoli Kaszás
magába gyűjtve a legszebb színeket
kábultan járom e fényteli utat
s lázban égő szemem álmokat futtat
de te rám borulsz színjózan ébrenlét
mind ez csak álom látomás tudom
Édes ha érinted lázas homlokom
szemedben kigyúl a legszebb költemény.
1979. november 14.
Lebeg a Kozmosz sugárözönén
Az első hajnalpír édes szerelem
Nyáresti illat a sziromlevelen
Bódító mákony szédítő tömjén
Csapongó lepke hömpölygő örvény
Sodrásod szelíd egész életen
Ma is könnybe lábad bánatos szemem
Rám-csapsz mint bakó végzetes törvény
Végül kimúlni bársonyos kezeden
Mint lepke ha járta végzetes táncát
Álmodni a lét csipkerózsa-álmát
S felébredve új csillagösvényeken
Mely tudom hogy hozzád öledbe vezet
Mert a legszebb út Galaktikánk felett.
1979. november 14.
Óh ti gyönyörű hármas égi-trió
Nap Hold s köztetek tán legszebb ez a Föld
ha kigyúlsz mástáji űrhajós előtt
úgy égsz mint egy részeg álomvízió
álmaink égnek messzi ködképeden
részeg álmaink amely még körülvesz
vad száguldásunk kozmikus Evereszt
melyt e Tejúton új tűzhányót teremt
itt égsz pupillám lázas lencséjében
olthatatlan lávád kicsorduló könny
könny melyet rám fagyaszt sokszor a közöny
s gejzírként feltör a bomló elmében
s másnapos fejjel még agyunkban tombol
feslett örömünk teltkancsó és a Hold
1980. május 9.
Feslett örömünk teltkancsó és a Hold
örökös témák a tollszem hegyére
s a rossz virágai örök tűzben égve
misztikus illatuk sejtünkbe hatolt
mennyi fény és eszmét pazarolt
vezúvi tűzzel önmagában égve
de ő lett az istenek legszebb tökélye
s borgőzös fejjel az Olimpon lakott
zöld hajszálai az Égnek meredtek
ezer ördög forgott vérében dalolt
de ő csak nyelte itta az alkoholt
s a Hold tűzszemcséi földre peregtek
bomló elmével Istenként nevetlek
hazug eksztázis te szélkavarta por.
1980. május 10.
Hazug eksztázis te szélkavarta por
a részeg elme bölcs csillagrendszere
délibábon ringó álmok tengere
az első józan perc szerte-darabol
és marad az íz a szájak szögletén
egy kesernyés édes múló pillanat
mely visszaint de örökre elmarad
és várjuk jobb időknek jöttét
feltűnik olykor költői képetek
szemünk képezte szivárvány-fátyolon
mely előttünk lebeg nyomunkban oson
s mint távoli csillag elérhetetlenek
még így sem hiszed mind ez csak vízió
meghalva született mint egy embrió.
1980. május 12.
Meghalva született mint egy embrió
de benne nő egy új Világegyetem
s részeg álmokkal ragyogásig terhelten
felzúg a tömeg sok embermillió
óhaját küldi a csillagok felé
borgőzös óhaját robotgépeken
s vékony pókfonálon csüng a félelem
s a Damoklész kard mely ketté metszené
és megborzongunk a takarók alatt
mert ez a sötét amely még átölel
még egyre döngeti kintről a falat
s újabb álmok úsznak ágyamhoz közel
s mint megsebzett-vad ereje végéhez érve
magam kiáltom e légüres térbe.
1980. május 14.
Magam kiáltom e légüres térbe
megállj Ninive egy lépés és talán
már nincs visszaút s e földi-golgotán
kárba veszett az ember szenvedése
mert szenvedés volt minden egyes lépés
amely a célhoz lassan közelebb vitt
de megvolt a kitartás erő s a hit
véráldozat üszög sok gennyes kelés
minek mutogassuk bűzös fekélyeink
s a kínt mit annyiszor magunkba zártunk
ha nagy sebünkre gyógyírt nem találunk
s az ember csak önnön piszkára tekint
s az egész Föld ebbed mint egy véres folt
részeg okádat a Szaharán a Hold.
1980. május 15.
Részeg okádat a Szaharán a Hold
amit az istenek szeszélye köpött
hogy elborítsa ezt a hitvány lökött
önbűzében fetrengő világot
amely csak önnön húsába harapott
pióca-szájával önnön vérét szívta
maholnap a Föld egy végzetes kripta
kozmikus-szemét mit kezünk letarolt
óh jöjj részegség zseniális remény
borítsd be elmém egy józan pillanattal
zsongító lángod tudom megvigasztal
egy komor őrülettel ugyan mit kezdenél
engedd fetrengnem az ember ős-hitével
alámerülve e lidérces fényben.
1980. május 25.
Alámerülve e lidérces fényben
mely századunk végső sóhaján vibrál
medúza-lábon felbukkanó hínár
magával sodor szédítő örvénye
szórja a fényt a mindenható reklám
az emberiség tudatában vésve
egy jobb s szebb világrend megteremtése
de rakétát ültetünk „nyílj meg Szézám”
s tárd elénk meséd zsongító kincseit
belemarkolva kapzsi reményünk
megtöltse keblünk nadrágunk szárait
s egycsapásra önmagunk gazdái legyünk
s dúsgazdag fényét öntse ránk majd a Hold
csalóka képetek hányszor megrabolt.
1980. május 26.
Csalóka képetek hányszor megrabolt
költői ábránd eszményi szerelem
minden rossz tettben emberit keresem
nagyratörő vágyat Égbe hatolót
így önnön eszméim foglyává lettem
nem látva a tényt a színes rácsok mögül
s az első ágyúszó mikor eldördült
cellámra eszmék játékát festettem
eszményi szépség alkoholos delír
kőolajban úszó mágikus emír
szoríts magadhoz csak még most az egyszer
s mint elázott kalóz szálljak hajódra
részeg perceid a legjózanabb óra
kilöccsen a bor mint a Tejútrendszer.
1980. május 27.
Kilöccsen a bor mint a Tejútrendszer
s szétömlik képzelt szakállam egén
miriád gyöngyszem csillogó szemén
álmokat-szövő aranyhátú szender
álmaim kúszó tűzvirágú szeder
átszövi az éjt nyughatatlan elmém
drótakadálya vad tusára kelvén
a rohamra induló józan reggellel
amíg az éj tart s a pohárban a bor
s dáriuszkincseit szórja ránk a Hold
s le-nem dől az égről mint egy részeg bálvány
magával rántva legszebb álmainkat
lázadó hitünket gyötrő vágyainkat
felordítok mint pusztában a sámán.
1980. június 10.
S felordítok mint pusztában a sámán
kinek a hite csak gyötrő szenvedély
s az éj sűrűjében lappangó veszély
húsába harap mint félelmetes sárkány
vakhitű reménye színes szivárvány
szétfújja az első lenge kósza szél
a Hold udvara e távoli szentély
lelkére boruló jéghideg márvány
feloldódik a napi áhítatban
mikor a retesz ajkáról lepattan
s szétömlik a Nap a hegyek vad ormán
óh jöjj bűvös Fenség aki nem létezel
de a mi hitünk mindig újratermel
óh jöjj tornádó álmok puha szárnyán.
1980. június 11.
Óh jöjj tornádó álmok puha szárnyán
s szórjál szét itt mindent ami emberi
ne maradjon e Földről egy porszem semmi
hulljon rá az Űr mint fekete kátrány
az egész Naprendszer mint összetört bálvány
kezdjen saját árnyékán lebegni
minek a kérdés lenni vagy nem lenni
ha magunk dolgozunk önmagunk halálán
vagy mégse… hisz minden emberi élet
magában hordozza saját végzetét
s miként egy Főnix mindig újraéled
új-formában öntve teremtő erejét
óh te hatalmas mindenható ÉLET
vidd ezt a gyilkos részeg őrületet.
1980. június 12.
Vidd ezt a gyilkos részeg őrületet
agyam sorvasztó bumeráng-álmait
mely mindig visszatér agyamközt lapít
hideg opálszemed reám mereszted
te ugráskész kiéhezett párduc
kit hajt az ösztön a vadász-szenvedélye
biztos ugrással mindig célhoz érve
s egy vakmerő kéz pirossal aláhúz
megszabadulva a nehéz tehertől
mely a holdsarlóján reám nehezül
felszívom benned könnyed lélegzet
s szétáradok zúgva az ütőerekben
álmaim hárfáját darabokra törtem
ki fülembe csak hazugságot zengett.
1980. június 14.
Ki fülembe csak hazugságot zengett
te voltál az te vakhitű remény
álmokat küldtél s a kijelölt ösvény
csalódások sűrű indáját termett
összekuszálva a merész képzeletet
mely istenként tört a Magasság felé
de mint halott meteor zuhant lefelé
s az égboltra tüzes fénycsóvát festett
mégis hogy hittük az Üstökös eljön
s fénybe borítja e megrendült Földet
s újból lángra gyúl az emberi képzelet
s szivárvány virul a legsötétebb felhőn
de szertefoszlott e csalóka látvány
mert csak hazugság volt s lázszürke bálvány.
1980. június 15.
Mert csak hazugság volt s lázszürke bálvány
minden elképzelés költői erő
meredek a hegy és síkos a lejtő
mi egyiken előny a másikon hátrány
felzúgott ajkukon sokszor a kiáltvány
tegyél meg mindent ami még tehető
mentsd hát magad ember amíg menthető
e lét e föld álom köd szivárvány
milyen szép is volt sokszor a hazugság
meséik színes világát kergetve
új Szindbádok jöttek álmokon lebegve
s az első-Holdmintát magukkal hozták
felmutatva titkos emberi hittel
hogy ember az ember s emberit mível.
1980. június 16.
Óh ti gyönyörű hármas égi-trió
Feslett örömünk teltkancsó és a Hold
Hazug eksztázis te szélkavarta por
Meghalva született mint egy embrió
Magam kiáltom e légüres térbe
Részeg okádat a Szaharán a Hold
Alámerülve e lidérces fénybe
Csalóka képetek hányszor megrabolt
Kilöccsen a bor mint a Tejútrendszer
S felordítok mint pusztában a sámán
Óh jöjj tornádó álmok puha szárnyán
Vidd ezt a gyilkos részeg őrületet
Ki fülembe csak hazugságot zengett
Mert csak hazugság volt s lázszülte bálvány.
1980. június 16.
Mert pont akkor hulltak feneketlen mélybe
jövőt formáló magas reményeim
mikor az élet kibomló szárnyain
merész röptükkel a csúcsokat érte
mily rideg volt e parttalan zuhanás
Ikarusz álmok hullása a ködbe
egy csillag vibrált könnyen tündökölve
mindent-megértő kegyetlen biztatás
egy könnycsepp volt az utolsó vigasza
sziklához láncolt vergődő szívemnek
s mint smaragd tükrözte minden-nap vissza
merész száguldásom a végtelen felett
óh te fájó vigasz magamba rejtelek
biztató mosolyod mily végtelen tiszta
1980. augusztus 4.
Legszebb álmaim égő szupernovák
szétfolynak az éj súlytalan kárpitján
leszédül a Hold e hatalmas titán
rejtelmes fényét álmaim kioltják
minden csillag egy-egy álomrobbanás
merész vágyaim szörnyitől űzve
s mint egy parttalan végtelen lobogás
olthatatlan fényét zenitre tűzte
csillagrobbanás az egész éjszaka
álomittas vándor úgy érek haza
köröttem zsong e hatalmas mindenség
ezer örvény forog lidérces fénnyel
mérgüket öntve izzó szenvedéllyel
ölelj magadhoz titokzatos fenség.
1980. augusztus 6.
Mikor az Égre tüzes csókuk lopták
az eget ostromló elképzelések
s tűnő villámként vissza-vissza fénylett
hódító szépségük pitypangbóbiták
voltatok mindig ti kedves remények
a megvalósulástól messzi sodorták
sellő-könnyed lényük magukhoz vonták
a mélyből feltörő szilaj örvénylések
száraz iringó futó ördögszekér
viharok szárnyán tehetetlen lettél
megállít egyszer egy verőfényes nap
hogy újból megfogózz gyökeret verve
bátran kacagva a futó szelekre
s hódító szirmod az Égre bontogasd.
1980. augusztus 8.
Álomhajókon táncoló szirének
húztak magukkal feneketlen mélybe
nem vártam én soha segítségre
oly szép még ma is e visszahangzó ének
szurkot nem öntöttem soha fülembe
kötél sem kellett hogy árbóchoz kössön
Főnixként szálltam végtelen időkön
vagy Ikárhalálom a mélységet zengte
mert tudtam, hogy jön a nagy Feltámadás
a kínos halál ellen győztes lázadás
s csatasorba állít mindenféle érvet
végső tusát nyerve sok szélmalom-harcban
mit annyiszor vívtam holdfényben és dacban
érted Dulcineám te gyönyörű ÉLET.
1980. augusztus 10.
Te álltál előttem meztelen szépség
sejtemben szétömlő vadvirágmosoly
oly távolról vibrálsz most is valahol
mint felhők magassán kigyúló kékség
visszatérsz átfogsz puha karjaiddal
opálos bőrödön a holdfény csorog
ujjam bizsergésén lágyan mocorog
a feltörő láva forró titkaival
megborzongok... a szőlőlevél zizeg...
úgy érzem itt állsz... mellettem érezlek...
oly szép vagy most is szép és fiatal
mosolyogsz... régi játékunk idézet...
én megértem... titkon kinyúlok érted
az éj sötét íve mindent áthidal.
1980. augusztus 14.
Örök-ifjúságot lehelő bájital
voltál és vagy ma is elsőszerelem
s ha rám-nevetsz nagy igéző szemeden
szikrákat szór a feltörő vihar
mint Szókratész ajkán remeg lelkemen
a telitett pohár égő kínjaival
és rám hajolsz mint útszélre a juhar
lüktető életünk szép dalaival
és kérdezem most hol vagy hol merre jársz
ha tombol az illat s szétömlik a hárs
fehér igézete ablakunk alatt
látom hogy szaladsz s titkon felém intesz
elrejt a varázs mit szememre hintesz
s a Hold szép tisztára mossa a falat.
1980. augusztus 19.
Te elsőszerelem fájó s fiatal
lelkünket törted üveggyönggyé össze
s úgy csillogott mint holdfényben a korall
mosolygó színét a habokra öntve
csillogó maradtál egész életünkre
egy visszaintő szép-szép nagy pillanat
mely édeskés és hatása alatt
új képeket vetít elménk bűvös tükre
gyakran visszatérsz legszebb álmaimmal
ifjú-reményekkel férfias daccal
várlak még most is a megbeszélt helyen
álmomnak nem volt még zuhanó íve
csak a magasba tört mindig a fényre
biztató mosolyod Ikarosa lettem.
1980. augusztus 20.
Ajkammal ajkad rubintját érintem
oly szép voltál kedves szép és fiatal
mint a cseresznye ha nektártól dagad
felfogva a napfényt mosolygós színén
te voltál álmom, a legnagyobb élmény
mit csak a képzelet varázsa adhat
óh szórd reám fényed s varázshatalmad
a kilobbanó ősz mámoros fényén
te vagy a legszebb elveszített-idill
az orgona színe mely lelkemben kinyílt
a halott szirmokon illatod érzem
viszontlátlak az ősz tűnő mosolyában
a lehulló fényben napfogyatkozásban
beragyogod küzdő bolyongó létem.
1980. augusztus 21.
Most is előtünsz groteszk álmaimban
meztelen szépséged ujjamközt remeg
ajkad szegélyén duzzadó erek
szétfolynak az első mámoros csókban
szétömlik a pír arcod bűvös selymén
s ha rám hajolsz e kedves látomás
ma is fogva tart s e gyönyörű vonás
örök-tavaszként tárulkozik elém
kibuggyanó ajkad égő csipkebogyó
a szemed prédája lecsapó holló
a melled a lábad nincs rá hasonlat
titkon rám nevetsz s halkan megkérdezed
mondd kedvesem most Salamont idézed
már nagyon elcsépelt az utolsó mondat.
1980. szeptember 6.
Vonzó mosolyoddal kibomlott hajjal
fekszel mint egy szép Murillo-festmény
csukott szempilládon lefolyó holdfény
feloldódik az éj halk titkaiban
jönnek az álmok Pheubus-szekereken
s a küllőkön fénylő aranysugarak
beragyogják az éjt s varázshatalmat
küld egy titkos láthatatlan szellem
újból a mesék titkain evezek
halkan kiterítem varázsszőnyegem
s elszállunk álunk nagy bolygója felé
jaj a valóság visszaránt a földre
széthull a varázs darabokra törve
s elölről kezdjük a következő estén.
1980. szeptember 8.
Opálos bőrödön a holdfény remeg
s az ághegyről folyó akác-illata
rácsepeg hajadra s hűvös fonata
kígyószeszéllyel vállamon tekereg
ujjam bizsergésem kigyúló erek
radarszeszélye vágyaim hordozva
érzem hogy te vagy a tökély és forma
az asszony a társ szebb szót nem lelhetek
benned megtalálom ami elveszett
vagy amit elérni soha nem lehet
te vagy az elmúlás és az újrakezdés
te voltál létem örök történelme
számtalan bukás gyönyörök győzelme
s végtelen csatákon örök ölelkezés.
1980. szeptember 9.
Kezem végig húzom bőröd puha selymén
olykor jólesik ha visszaidézem
a keresett mámort megtalált Édent
sok kihűlt tűzhányó havas szegélyén
lobogtunk akkor annyi áhítattal
annyi eszme vágy felfogással küzdve
mindenki saját igazával fűtve
ma csak az álmok játéka vígasztal
mi is az álom egy utólobogás
vagy előjelzése hatalmas időknek
melyek fogva tartanak magasba törnek
óh lélek te vak szeizmikus-mozgás
hányszor megcsaltál és félre vezettél
s egy kihűlt kráter magmafüstje lettél.
1980. szeptember 11.
Kigyúl a Galaxis szemed tükörképén
annyi-sok vívódás csillagrendszere
sok kihűlt bolygó lázálmunk visszfénye
s mi bennünk maradt olthatatlan élmény
hányszor próbáltunk a körből kitörni
sebesség határát átlépő bolygók
új naprendszerek álmait hordozók
nem tudtuk saját súlyunkat túlnőni
itt maradtunk végleg földhöz ragasztva
kikezd a láz átok holdkor és asztma
beteg elménket holdfényben fürdetjük
messzi fényévek csillagfénye rezdül
valaki int hív éveken keresztül
önmagunk Noéja bárkánkat mentjük.
1980. szeptember 13.
Én meg az álmok titkait kergetem
ezért nem vittem soha-soha többre
nem tudtam leszállni kétlábbal a földre
s másokra rálépni sohasem szerettem
pedig ezt kéne felszínen lebegni
mint szemét a vízen hogy mi van alatta
mocsár vagy tenger a Kozmosz hatalma
óh hát ez mindegy csak nem kell észrevenni
beleringni szépen a langy hullámokba
túlbőgni az orkánt a tengert fodrozva
mindent idejében hogy adja a helyzet
vagy mint a polip ezer kart kinyújtva
mind azt mi ehető magába gyúrja
s a világra köpni ocsmány bűzös leved.
1980. szeptember 15.
Mert pont akkor hulltak feneketlen mélybe
Legszebb álmaim égő szupernovák
Mikor az Égbe tüzes csókuk lopták
Álomhajóikon táncoló szirének
Te álltál előttem meztelen szépség
Örök ifjúságot lehelő bájital
Te elsőszerelem fájó s fiatal
Ajkaimmal ajkad ajkad rubintját érintém
Most is előtűnsz groteszk álmaimban
Vonzó mosolyoddal kibomlott hajjal
Opálos bőrödön a holdfény remeg
Kezem végig húzom bőröd puha selymén
Kigyúl a Galaxis szemed tükörképén
Én meg az álmok titkait kergetem.
1980. szeptember 15.
Ha Ikárként kúsztak az Ég zenitjére
törékeny létünk őrült víziói
annyi álom vágy örök hordozói
a kitűzött célhoz talán el sem érve
újra röppennek merész látomások
mert az ember érzem legyőzhetetlen
mérhetetlen nagy VILÁGSZÁGULDÁSUNK
élni ösztönöz e tomboló jelenben
élni s küzdeni örökös létért
emberi álmokért minden porszemért
mely embert egy szép valósághoz köthet
átlépni a fény kezdősebességét
rajongni vágyni tündöklő szemekért
s búzakalásszal bevonni a Földet.
1980. október 6.
Legszebb álmaim szép csillagvíziók
lebegnek az éjben fényüket ontva
a sok égő csillag kozmikus polyva
magukba zárták magasabb régiók
de ti álmaim földközelben égtek
melegetek érzem bár az éj hideg
a narancssárga Hold távoli sziget
hová az álmok csillagfényben érnek
szép álmom lobogjál minden versemen
te színes sarkifény hamvadó lelkemen
melyből új főnixlátomások nőnek
magasba nőve emberi tetteken
közös alkotásunk végtelen győzelem
mely e szép bolygó lételéhez köthet.
1980. október 14.
Annyi elképzelést látomást hordozók
voltunk ifjúságunk merész tavaszán
mint holdfény lebegett egy szép Kánaán
előttünk s mi követtük vak ámokfutók
ez volt a legszebben tündöklő délibáb
amely a rónák magasán lebegett
megtöltötte szívünk csordultig tellett
mert az oázisból menni véltük tovább
és elindultunk bár a sivatagban
csak legendák égtek messzi-jövőről
színes lombhullásról nagy búzatengerről
s reményünk kergettük a csodaszarvasban
de felébredtünk s tűző-verőfényben
munkánk visszacsillog a Tejútrendszerben.
1980. október 18.
Merész száguldásuk csalódás kísérte
két-Ikár zuhant feneketlen mélybe
de az ember konok kész a kezdésre
s újabb szárnycsapását a Zenitre mérte
elrejtette titkát ISTEN képébe
és megalkotta a nagy UNIVERZUMOT
s az ész hatalmával új utakat nyitott
a beláthatatlan kozmikus térbe
így előre megyünk és a Föld forog
voltak és lesznek kíméletlen korok
kész az ugrásra mindent tönkre téve
de amíg tart e szép Csillagrendszerből
égő Napkorongból termékeny rögből
tegyél meg mindent önmagadért érte.
1980. október 24.
Lehulltak kecses viaszszárnyaik
de újból indultak az Űrrel dacolva
ha visszahulltak is néha a porba
de a megtett út napfényben magaslik
rajta elindulhat millió ladik
a fény sebességét átlépő rakéta
az egész Űr nem más kozmikus létra
melyről az ember néha visszakacsint
igyekszünk feljutni sokszor a csúcsra
bizony beismerjük sziszifuszi munka
a csúcs és teher egyre növekednek
de mi igyekszünk önmagunkat tolva
a menet kínoknak végtelen pokla
s a csúcson színes tűzhányók születnek.
1980. október 31.
A valóság tüzes napkorongját érve
rájöttünk hogy mind ez égő gázhalom
elszáll még a füst is és a tartalom
ráhullt a vízcsepp szivárványszínre
így lett a vágyunk is sok kigyúlt foton
a sarkifény hideg színes rezgése
amely csak káprázat s szemükhöz érve
délibábon csüngő fényes hegyorom
a Földön felgyűlt annyi energia
szívünkről árad a napfényre vissza
s munkánk tündöklik a csillagrendszeren
csak az óra ketyeg s a relativitás
a Vénuszt termékeny talajjá tesszük
ha BÉKE lesz az egyetlen fegyvernem.
1980. november 1.
Mint hőfokon a kovács úgy hozták létre
az álmatlan éjek a legszebb álmokat
és te népem aki annyi áldozat
s veszteség árán kiléptél a fényre
hát kövesd mindig a kijelölt utat
mely egy biztosabb és jobb jövőbe visz
és munkád amely új kapukat nyithat
ha az ember erős s önmagában hisz
óh ti gyönyörű lázszülte álmok
halk lepkeszárnyon az éjben messze szállok
s én fekszem félig lecsukott szemekkel
csak az óra ketyeg s a relativitás
szétterül a térben már nem is vitás
az első kakasszóra itt van a reggel.
1980. november 4.
Az ember ki küzd és a földön lakik
nem tántorítja el saját végzete
a bukás ha őt nyomon is követte
a talpra-állás mindig megadatik
állj végre talpra két lábadra ember
s használd ez ész lobogó fáklyáját
mely révbe vezette annyi zátony felett
ez érdek hajszolta korhadó gályád
ments miként Noé ami menthető
ÖNMAGAD s e FÖLDET hisz mind a kettő
belefér bárkád kicsiny világába
s ha széthulltak a viharthozó felhők
a halált hordozok félelmét keltők
tiéd lesz a díj a béke olajága.
1980. november 5.
Birtokába vette ezt a Földgolyót
teremtett magának végleges otthont
az anyaföld íze utána oson
ha felkeres más naprendszeri bolygót
mert itt hullt ősei vére a porba
itt tanulta meg az első szót „anyám”
ez volt a hely az áldozati oltár
a fennmaradásra kegyetlen próba
hiába jöttek a hamis krisztusok
a megváltásról hamis próféciák
mézesajkú csábító szibillák
suttogtak a létről százezer titkot –
megtanultuk mint kell küzdeni érted
talpalatnyi rög – mindenható élet.
1980. november 12.
Teremtett magának végleges otthont
az ember ez a volt kozmikus szemét
megalkotta nagy csillagjövendőjét
mellyel a szférák titkaiba rontott
e Föld lett az ember igazi otthona
ahonnan indul más naprendszer felé
és ide tér vissza hol a DILEMMA
még megoldásra vár – pedig nem nehéz
megtudni azt hogy mit kellene tenni
mit jelent a gond egyre fegyverkezni
s bombákban tömni sok szellemi erőt –
a Földön felgyűlt minden energiát
bombákba sűrítjük így az egész világ
tudhatja mire vélje a jövendőt.
1980. november 13.
Megalkotva nagy csillagjövendőjét
a láthatatlan napfoltokkal küzdve
s mint szupernova fénytől tündökölve
ráforrt az Égre mint titkos öröklét
tekintetét őrzi milliárd csillag
álmai lengnek messzi ködképeken
óh te ember te lángoló értelem
ki az Ég kárpitján új utakat nyithat
óh engedd széttépnem rémlátásaim
mik rám törnek az éj ködfoszlányain
a lelkem belengve lidérces fénnyel
s hitem mint kigyúlt üstökös-csóva
a száguldás kéjén szerte-széjjel folyva
heves Napközelben érjenek véget.
1980. november 14.
Óh engedd hazám találjak magamra
annyi buktató és küzdelem után
hajszolt a LÉT a sok feltörő orkán
s mint viharvert kalóz vetődtem partra
exotikus tájak vonzó helyein
de a sóvirág lila nyugalma
s a rög mely alatt anyám porlad ma
fognak s visszavárnak hamvadó őseim
óh hazám jó voltál minden fiadhoz
mért lennék én épp mostoha gyermeked
mért bolyongjak mint számkivetett kalóz
ha kincsem elástam milliók szívébe
óh hazám jól tudom egyedül benned
lelem nyugalmam s hitet a kezdésre.
1980. november 16.
Tékozló fiad kincsét pazarolva
visszatért hozzád óh fogadd kebledre
égő szomjúságtól cserepes ajka
bár eső és vihar sokszor megverte
hajszolta a Számum tikkadt szomjúsága
álmai sivár dünéi felett
kísérte az ágyuk őrült rivalgása
míg minden reménye vízalá veszett
ráébredt hogy helye itt van kebleden
megértő karokkal ölelj át hazám
érzem hogy az vagy kit el nem vesztettem
biztató szavadtól emberré lettem
bár keselyű köröz fent a Hargitán
de te erőt s hitet öntsz belém hazám.
1980. november 19.
Visszatért hozzád óh add meg örömét
kedves költészet lázadó fiadnak
küldd felé az álmok sugárözönét
s a lázadó hitet ha fény-felé haladnak
csepegtess apró rímeket a versre
a dallam lehet szinte tökéletes
s ha eltéved és új utakat keres
mutasd meg az ösvényt könnyedén nevetve
tedd fel a szonett babérkoszorúját
ezüstben úszó kopár homlokra
hogy fényben ússzon mint a Bábeltornya
kivívva az istenek hatalmas bosszúját
s halhatatlan fénytől roskadjon össze
s romjai a földet az éggel összekösse.
1980. november 20.
Ha Ikárként kúsztak az Ég zenitjére
Legszebb álmaim szép csillagvíziók
Annyi elképzelést látomást hordozok
Merész száguldásuk csalódás kísérte
Leolvadtak kecses viaszszárnyaik
A valóság tüzes napkorongját érve
Mint hőfokon a kovács úgy hozták létre
Az embert ki küzd és a földön lakik
Birtokába vette ezt a Földgolyót
Teremtett magának végleges otthont
Megalkotva nagy csillagjövendőjét
Óh engedd hazám találjak magamra
Tékozló fiad kincsét pazarolva
Visszatért hozzád óh add meg örömét.
1980. november 20.
S nagy méltósággal a Föld felé fordul
mint éltető napfény tüzes fénykorong
és kitárul mint égő napraforgó
míg ezeregy-álmunk felhője borong
óh te álomarcú mesés Holdvilág
ne nézzük sebed mit annyi meteor
kemény ökle vágott s vad erő sodor
kihűlt tömegként az égi galibán
megéneklünk s száz szonettbe fűzünk
mint legszebb ékszert szerelmünk nyakláncán
rímeink bársonyos hajába tűzünk
drágakőnek s ragyogsz minden költő álmán
olyan vagy mint visszatért szerelmes-mosoly
sírunkig elkísérsz s fejfánkra omolsz.
1979. március 22.
S míg egyre jobban gyűlnek a verssorok
s hullanak a hajszálak őszülő fejemről
eltűnnek az álmok e kedves koboldok
a versek szólnak néha ittlétükről
ilyenkor felcsengnek a szokott ütemek
a rímek játéka lelket emelő
s érzed hogy visz egy földöntúli erő
hol a legszebb eszmék egymásközt küzdenek
ha majd életemnek végső alkonyán
egy dal ül az ághegyre mint a vörösbegy
s isteni szavakkal felzeng mint a Korán
az-az álomittas szerelmes Hiszekegy
melynek minden sora Salamoni-ihlet
az is téged dicsér kedvesem téged
1979. február 21.
Hány csillag halt eddig neutronhalált
ezt megszámlálni nem is érdemes
de Föld csak egy van s ezt már érdemes
végképp megtanulni mert egyszerű szabály
hogy vannak még bolygók hol van oxigén
és hófehér szirmok nyílnak a szilvafán
s szonettek égnek a lányok szemöldökén
még ezt is eltudnám képzelni talán
de addig is míg odáig eljutunk
hogy mindenkinek külön bolygója legyen
igen addig is egy kicsit próbáljunk
összeborulni e szűk Tömkelegen –
és minek keressük egymás halálát
hisz annak is végül mi isszuk meg árát.
1979. január 19.
Ragyogj napsugár mert éltet hordozol
hozzád kiáltok én őrült Napimádó
én az utolsó napkeleti báró
mielőtt trónodról végleg leáldozol
mit számít neked tízmilliárd év
kimondani is ugye mily egyszerű
de az a nap a végtelen kezdetű
melyen az utolsó foton szárnyra-kél
óh azt a napot s neutron csillagát
s kihűlt bolygónkat ember ha visszatérsz
ne feledd hogy jéghideg talaját
egykor mennyi ábrándos láz s tettre kész
erő fűtötte hogy eljuthass oda
hogy halhatatlan légy s önmagad ura.
1979. január 20.
Te szép szupernova örök álmodás
kilobbantál csillagom egén
még ma is égsz kedvesem szemén
óh maradj maradj gyönyörű látomás
te voltál a tavasz barkalángolás
szilaj nedvek Pazar keringése
úgy törtél mint új rügyek a fényre
te örök himnusz kozmikus lobogás
mind azt mit magában hordoz az anyag
az örök varázst – a kicsapódó tűz
démoni izzás mely sejtet sejtbe fűz
és erőt ad és mágikus hatalmat
hogy urald mi szép és tartasd meg magadnak –
látod még a vers is gyakran tréfát űz.
1979. január 21.
A legszebb mit eddig kitalált az Ég
e kozmikus vonzás asszonyi mosoly
mit hordoz szemed e titkos ködgomoly
hol milliárd csillag örök lángban ég
az a jéghalmaz mely vonzkörödbe ér
mint üstökös kigyúl s tovább úgy bolyong
mint szellemóriás égő tűzkorong
és fénye távoli csillagokig ér
maradj ami vagy asszony s szerelem
másképp is lehetne el se képzelem
hisz minden sejtem tartalmában vagy
ott vagy a fényben tegnapban mában
ősz hajtincsemben lányok mosolyában
akkor is leszel mikor már nem vagy.
1979. január 21.
Te pazarfényű szellemóriás
te minden időknek legnagyobbika
te örökérvényű ÉLNIAKARÁS
te minden idők legnagyobb titka
te illat te szín te mosoly te fény
te boldog megnyugvás pazar lázadás
te a talajban felbomló gyökér
ághegyen égő első rügyfakadás
te élet mi vagy buzgó szerelem
te feljövő Nap rózsás keleten
a haldokló lelkét bearanyozod
te egyetlen egy kozmikus ékszer
vigyázz rá ember fogd fel józan ésszel
a Semmiből többé vissza nem hozod.
1979. január 22.
Még a halálod is csupa-csupa fény
te csillagkorszakod égő szerelem
fényed oly pazar és szórod szertelen
mint titkos varázsát legszebb költemény
talán te vagy aki soha ki nem múl
te az örökfényű csillagrobbanás
amelyben új rendszerek születnek
s mindig szárba-szökken mint az új kalász
óh ragyogj hát az égboltra forrva
és remegjenek a legszebb hajnalok
mikor az ágyon elterülsz alélva
és felröppennek az első sóhajok
szép himnuszai e megdicsőült létnek
mert csak téged dicsér kedvesem téged.
1979. január 23.
Megtörnek a Hold színezüst sugarán
a nagy sziklabércek bazaltívei
s feloldódnak kozmikus nyugalmán
az éjszaka meleg kedves színei
ott állnak az Éj varázsbirodalmán
a Képzelet legjobb elszánt hívei
a múló Idő végtelen hatalmán
tiszta szívből jót s hangosat nevetni
eljött a költő is fáradt szempillákkal
számba-venni az Éj dicső tetteit
hisz ő is elküldte teli tarisznyával
Ábrándvilágának legnemesebbjeit
hogy megvívják a várat kemény tusával
s kitűzzék zászlónak legszebb verseit.
1979. február 1.
S te aludjál kedvesem szép jó éjszakát
a telihold lebeg hosszú szempilládon
mint egy elvarázsolt kedves tündérálom
és világítnak zöld szentjánosbogárkák
s te aludjál kedvesem szép-jó éjszakát
álmod oly biztatón áttetsző-súlytalan
mint a délibáb a kéklő magasban
lehet hogy bűbájos angyalkák ringatják
még csak én rágom a ceruza végit
s álmaim röppennek a csillagos égig
hogy jó magasból hulljanak a porba
de most már én is szépen melléd fekszem
minden gondolatom szélnek eresztem
s ketten lebegünk a puha takaróba.
1979. február 8.
A lebukó Nap a hegyek oldalán
Még egyszer visszanéz mielőtt lesüllyed
Fáradt mosolyán legördülő könnycsepp
Végleg lelép mint egy bús haldokló király
mint kihalt trónok a magas sziklabércek
Megtörnek a Hold színezüst sugarán
Egy-egy nyílhegy pattan a hulló-fenyőfán
A fák-közt halkan osonó lidércek
Mintha még álmodva suttog a fenyves
Ráborul az éj gyászoló szerelmes
Csókjától kigyúlnak a fehér-éjszakák
A költő álmodik keze is remeg
Papírra hullanak a legszebb szonettek
S te aludjál kedvesem szép-jó éjszakát.
1979. február 8.