Ördögtánc
A Sirokkó hajszolta a Számumt
a Számum a Sirokkót
az Ég is kavargott s ördögtáncán
magasba verte a port
két három beduin menekült s félt
könyveink lapjain –
fent rakéták cikáztak s ki benne ült
nem láthatta a kínt
mely úgy ömölt a vérszagú földön
mint májusi eső
s a kioldott neutronbombákkal
gyilkos sugárfelhő
kavarog ma is tudatunk mélyén
s azon gondolkozunk
hogy a catalaunumi csata
csak mozi-díszlet
a Aetius piperkőc hada
csak arra volt jó hogy szórakozzunk
s vígan induljunk haza
haza?
a haza sokszor csak ürügy volt
s egy újabb véráldozat után
mindig rájöttünk valamire
álltunk s bámultunk sután
de volt a haza is sokszor lázban
s vergődött betegágyán
Mohácsos-álmok lidércnyomása
hajszolta bűvök éjszakáján
hogy majd büszke Csinom Palkók
szabadságvágyó szelleme
évezredek avarhullásán is
hívja a modern Pusztaszerre
hol Horka s Szabolcs ükunokái
magasba tartva a boros-kupát
s a fennmaradás örök tüzében égve
járja az élet Hadakútját
Hosszú álmatlan éjszakákon
mikor csak a holdfény szitál
a legendák szárnyra kelnek
a visszfényben ég az egri vár
elnyújtott hosszú dobpergésben
halálra szánt Temes alatt
lovához láncolt büszke Szulejmán
hádesi fényben elhalad
kigyúlnak a lármatüzek
még ma is látom izzani
a hitet mit magukkal hoztak
Esze rongyos talpasai
és zúgott bömbölt végig a rónán
a legszentebb fergeteg
március kibomlott szent varázsa
tavaszi fényben lüktetett
és annyi remény és élet fakadt
a magasba nyúló ághegyen
habár az élet lombos fája
fanyar gyümölcsöt is terem
de engedd ma csak a szépet látnom
a szépet annyi virág közül
mely lelkünk sűrű bozótja közt
a sárguló fűvel elvegyül
s a rendet amit az évek vágtak
homlokom végtelen mezején
s boglyákba gyűlt gondjainkat
meg-megtépi a nyegle szél
és azután tova suhanva
álmaink puha bagolyszárnyán
hogy visszatérjen mint varázsének
eldobott lantok kopott húrján
Nem álmodom mint büszke Lehel
csatára hívó éneket
sem miként egy jámbor Orfeusz
nem akarok
felrázni halott lelkeket
dalom szelíden halkan buggyan
mint májusban a dísztelen barka
ha ránézel észre veszed
s melege lelked betakarja
vagy miként a forrás vize
mely rozsdás avar között csorog
felfrissít ha belőle kortyolsz
vagy megnedvesíted homlokod
berezgi lelkem arany havával
a tisztásra hulló holdsugár
s a táltos érces üvöltése
fülembe zúgó aranybogár
s a kilobbanó máglyatűznél
fehér lovakat áldozunk
Álmos vezérlő intésére
békés otthonra vágyódunk –
és mégis visszatérünk a Donhoz
ha nem is Julianus nyomán
hernyótalpak csikorgása
s halált vijjogó katyusák
tépték őrölték zsigereinket
s úgy álltunk két hadsereg közé zárva
mint Mózes kitaszított népe
tűz s víz között halálra szánva –
Álmos eltűnt zúgta a róna –
Árpád a völgyre mutatott –
munkára való száguldásunk
békévé oldja a holnapot
ahol Lantos Sebestyének
zengnek dicsérő éneket
mert a munka és békés eszmék
túlszárnyalták a Végzetet
Ma már nem csak a kobzos zengi
az ember csodatetteit
műholdak szórják vissza a földre
s a képernyő eléd vetít
ami csak történt Kamcsatkától
hát mondjuk úgy Lisszabonig –
láthatod a világűrben
a kabinban lebegő űrhajóst
érzékeled a súlytalanságot
s te vagy az ünnepelt herold
kinek alkotó szelleme
benépesítette a Világűrt
s az Univerzum mint egy porszem
fenséges lábad elé feküdt
s csak arra várnak a szupernóvák
hogy alkotó kezed felemeld
értelmes lény ember lettél
és átkarolod a végtelent
megoldod a titkok-titkát
szellemed előtt nincs határ
kitárul az Univerzum
előtted mint egy keleti bazár
ismersz ott minden csillagképet
galaxist-nyelő fekete-lyukat
hamvukba roskadt égitestek
mutatnak új kivezető utat
a halál végtelen jégöléből
mely úgy tűnik hogy lehetetlen –
de ember vagy és tudásod szárnya
kell az időből kiemeljen
az időből mely röghöz kötött
s a rögtől nem látod a holnapot
s két rossz közül fura megoldás
mindig a rosszabbikat választod
most is készülsz valamire
vagy látod a kivezető utat
atombombákba sűrítjük
minden eddigi tudásunkat
mintha az ember csak arra törne
hogy kiirtsa önmagát
s a felhalmozott energiával
szétverje a Galaktikát
Még ma is írjon az ember verset
mondd miért és kinek
mért igyekszem dalba fűzni most is
mit szül a pillanatnyi ihlet
minek jó a szellemek játéka
a kipattanó szikra
mely álmokat lobogtat – álmaim
miért tértek vissza
ha egyszer már jó messzi űztelek
s már-már el is hittem
hogy itt fúziós-tűzre van szükség
mit egy őrült isten –
mert ezt a lényt is az ember
magáról alkotta
hogy saját elvetemültségét
legyen kire fogja
ha majd meggyújtja a nagy fúziós tüzet
amely még rettegés – nagyhatalmi üzlet
bizony fegyverkezünk és nem is akárhogy
ez amire az ember legtöbbet áldoz
jó volna már egyszer egy új
Naprendszerbe jutni
ha ezt a földet szétverjük
legyen hova futni
addig is szép költészet
bontsd ki virágodat
távoli idők pusztáiról
az üröm szagát hozzad
lovak féktelen dobogása
idézze a távoli időt
hol a nyírfák halk suttogása
a lankák pázsitján végigdőlt
s tűz lobogott az ifjú szívben
lángra gyújtva a végtelen rónát
vágtató mének tajtékával
rótták az Égre a Hadakútját
vagy fesd a jövőt szép költészet
mikor nem lesznek neutronbombák –
halkan suhanó robotgépek
az élet gyönyörű varázsát hordják
messzi galaxisok fénykörébe
s az ember mint egy büszke isten
az alkotás szent hatalmával
lép majd távoli csillagképre –
hagyd meg nekem szép költészet
a józan töretlen emberi hitet
hogy legyőzzük majd önmagunkban
e haláltgyártó halálfélelmet –
s nem kell rohanni a besenyők
halált-sodró nyomás elől
s a római-béke sem azon múlik
mekkorát üt a felemelt ököl
így a műsorból törölhetjük
az el nemjátszott katalaunumi csatát
s Leó sem kell kereszttel s fohásszal
védje az örökváros kapuját
hanem szép szonett-fűzérek
hullnak a költők ajakáról
s a hamvadó tűz újra élet
mert kilőtte nyilat pajkos Ámor
sebet ejtve haldokló szívemen
még a szó is ajkamra fagy
melyet az anyatejjel szívtam
s tudom míg élek el nem hagy
elkísér a síron túl is
hol a remegő holdsugár
hantomra szórja végtelen énekét
mint mesében az aranymadár
benne lüktet Emese álma
anyám végtelen szerelme
az avarok utolsó lángolása
a kunok lapuló félelme
mind az ami csak emberi
s az ember tettehéz tapad
István keresztény mennydörgése
s Koppány aki pogány maradt
így hordja vérem hordalékát
mint Tiberis a saját szennyét
vagy Salamon idült látomása
a halhatatlanság énekét
óh kedves Sulamitám
add hát bársonyos kezed
vagy tedd égő homlokomra
mely álmaim égő tüzében senyved
s elégnek mint viaszszárnyak
őrült napközelbe jutva
de hamvaikból szárnyra kelnek
új évezredek felé húzva –
és elhúznak ékalakban
mint krugató darucsapat
mely tűzön vízen átalkelve
biztos célja felé halad
és ott a déli féltekén
a Nap lengeti aranyhaját
s az Orion tündöklése
lángra gyújtja az éjszakát –
elindult a fekete sereg
a szabadság fáklyáját hordva
tamtamok őrült rivalgása
válaszolt az ágyúszóra –
páncélkocsik berregése
a holdfénybe lyukat fúrnak
s a trópusok nyomasztó éje
a pálmalevelekre hull majd
és kiszállnak a fáraók
évezredes sírjaikból
s a Sirokkó mint egy őrült
a sivatagon végig tombol –
űrhajók viszik üzenetét
ez emberterhes vajúdó Földnek
hogy szárnyaink nőttek s új Ikarosok
a végtelen csúcsai felé törnek
A tollszem fekete barázdát húzva
az éjfélhez közeledik
a Nagysomlyó fenséges csúcsán
a sárgáló holdfény szétesik
és behinti aranyhavával
ezt a megőszült hideg koponyát
amit egy tűzhányó magasba emelt
mint Isten bársonyos homlokát
hogy radarszemmel pásztázzon végig
az elízeumi mezőkön…
Óh kedves ének szép költészet
borítsd be elmém nyugalmát
mint Hölderlint aranyködöddel
vagy küldd az álmok ostorát
s miként Ady száguldjam végig
e gyomtermő földi ugart
s lázadásom öldöklő lángját
hadd tündökölje napnyugat
óh ne engedd szép költészet
hasonlítanom senkihez
legyek jobb vagy sokkal rosszabb
nem hajt a pillanatnyi siker
hadd legyek aki voltam
s tartozzam ahonnan vétettem
embernek lenni ha nehéz is
de a legmagasztosabb érdem.
1981. március