Szonettkoszorú töredék

Hallgatlak lélek te eszmefuttatás

színeket villantó álomfergeteg –

a költő ajkáról halk akkord csepeg

a tollszem serceg s az óra körbe jár.

Meddig tartsz végtelen kozmikus határ?

A homokóra zárt időket pereg.

Álmaim széttipró bűvös hadsereg

tucatját küldöd – s a visszapillantás

a megtett útnak törtrésznyi függvénye

a buktató sok volt kevesebb fénye

ömölt szívünkbe s a tündöklő Kaszás

hideg sugarát szórja homlokomra

peregj sercegj te őrült homokóra

hallgatlak lélek te eszmefuttatás.

 

1981. augusztus 16.

 

Te örök vándor képzeletünk egén

úgy jártál-keltél titkos rózsalovag

mint éji kísértet az elhagyott, korhadt

padlódeszkákon – s a várkastély helyén

álmatag látjuk felkelni a Holdat –

jöjj gyönyörű álomszép tünemény

halkan kimúló dallamok ütemén

s a hulló szirmok lágy illatát hozzad.

S míg átkarol a képzelet varázsa

hamvas lepkeszárnyát szemünkbe rázva

zúgó, fehér habok sodródnak felém –

így lettél vágyunk törtarcú gálya

a valóság hűvös öblére zárva

te, örök vándor képzeletünk egén.

 

1981. augusztus 19.

 

Annyi álmot hoztál, végtelen reményt,

hogy szinte el sem hittem s a biztató szót

mely fülemben cseng ezer színre foszló

álomgalaxis. S mint vegyszer a vegyészt

kikezdi önnön mérgeit hordozó

színes gőzei – s a cél melyet elért,

melyért annyit küzdött s lombikjában vélt –

holt vízen libegő, szép papírhajó.

Gyertek hát értem szép álomnaszádok,

holtvizem partjain ma is rátok várok,

kezdjük a harcot szép Dulcineánkért

kit átölelt a Föld minden melege,

te, létünk értelme s alkotó szerelme

annyi álmot hoztál, végtelen reményt.

 

1981. augusztus 23.