A vemhes

A vemhes barna egen

esőcsikók futnak

dörömböl az Úristen

villámok pattognak

csak egyedül Vénusz

ül fehér nyoszolyán

hullámzó hajával

játszik a szivárvány

ezer nyílvessző hull

szívében lángra gyúl

óh megállj pillanat

ne tűnj el álnokul

vár reám kedvesem

hűs bokor tövében

ajkán égő harmat

könny ül a szemében

most átélem Zeusz

tomboló haragját

sistergő nyilain

önön káromlását

tüzes hajszába kezd

lovai nyihognak

homlokán a felhők

vadul gomolyognak –

 

s a költőnek mi marad

ily esős délután

szépeket álmodni

s lazítani baján

mert a bajok gyűlnek

komorodó felhők

s nyakába szakadnak

hideg jeges esők

lám kikandít a napfény

szemérmes szűzleány

szeme tűztől kigyúl

kacsintva néz le rám

meghúzódva állok

tömbházunk ablakán

apró rímekben cseng

egy dal a szilvafán

a vemhes barna égről

esőcseppek hullnak

rohannak a felhők

s villámok pattognak

 

1983.