És mégis

És mégis magával ragadott az Este

elvitt messze – messze titkos idegenbe

úgy éreztem magam ott örökös vándor

mint akit nyugtalan lelkiismerete vádol

visszatérnék már közel a Hajnal

távoli ködökön lebegek ugyan mi marasztal

ha vissza jönnék is kedvem fakó lován

magányom körüllengne mint lila borostyán

hol is volnék magamban jobban egyedül

itt vagy a távolban mely ködökbe merül

fejem felett összecsapnak gondom hullámai

rég mélybe süllyedtek nyugalmam partjai

vad hullámok vállán hánykódó vitorla

törött árbocát maga után vonja

kettétörtél régen merész ifjúságom

az éghez csapódtál mint tüzes lázálom

galaxisok fényét magadba fogadtad

égtél és élted főnix-mivoltodat

letörtek szárnyaid te becsületes Ikár

újból felemelkedni nem volna vajon kár

megérné-e még egyszer az a lendület

hogy szárnyaid kibontsd mert véredben lüktet

hogy beutazd az Űrt távoli bolygókat

honnan a lélek csak kihűlt megnyugvást hozhat

mily távol vagy béke egyre távolabb

látom elkerülted parányi bolygónkat

s mi vergődünk sejtelmeink zátonyai között

mint lehullt fénysugár mely darabokra törött

nem bírva megállni a tükör felületén

gyakran el-elcsúszva saját tükörképén

 

1983. november 1.