És mégis
És mégis magával ragadott az Este
elvitt messze – messze titkos idegenbe
úgy éreztem magam ott örökös vándor
mint akit nyugtalan lelkiismerete vádol
visszatérnék már közel a Hajnal
távoli ködökön lebegek ugyan mi marasztal
ha vissza jönnék is kedvem fakó lován
magányom körüllengne mint lila borostyán
hol is volnék magamban jobban egyedül
itt vagy a távolban mely ködökbe merül
fejem felett összecsapnak gondom hullámai
rég mélybe süllyedtek nyugalmam partjai
vad hullámok vállán hánykódó vitorla
törött árbocát maga után vonja
kettétörtél régen merész ifjúságom
az éghez csapódtál mint tüzes lázálom
galaxisok fényét magadba fogadtad
égtél és élted főnix-mivoltodat
letörtek szárnyaid te becsületes Ikár
újból felemelkedni nem volna vajon kár
megérné-e még egyszer az a lendület
hogy szárnyaid kibontsd mert véredben lüktet
hogy beutazd az Űrt távoli bolygókat
honnan a lélek csak kihűlt megnyugvást hozhat
mily távol vagy béke egyre távolabb
látom elkerülted parányi bolygónkat
s mi vergődünk sejtelmeink zátonyai között
mint lehullt fénysugár mely darabokra törött
nem bírva megállni a tükör felületén
gyakran el-elcsúszva saját tükörképén
1983. november 1.